Gábor György: az emberiség megannyi civilizációt köszönhet a vallásnak
A vallás egyidős az emberrel, az emberi tudat, az emberi gondolkodás része. Szemben minden más élőlénnyel, egyedül az emberi agy képes transzcendálni, térben és időben egyaránt kilépni az „itt és most” világából – vallja Gábor György. A vallásfilozófus szerint az emberiségnek ahhoz van szüksége a vallásra, hogy folyamatosan bizonyos alapkérdésekre kereste, keresi a választ. A vallás, a hit önmagában se nem rossz, se nem jó, de attól a pillanattól kezdve, amikor az elkezd intézményesülni, amikor megjelenek a különböző egyházak, egyházi érdekek, lehet számítani arra, hogy ezt kihasználják, és visszaélnek vele. És ezt teszi a politika is.
Valójában mit tudunk a vallás kialakulásáról, mikor szegődött az ember mellé a vallás, mint olyan?
Ez azért fontos kérdés, mert erre a válaszok nagy általánosságban tévedésen alapulnak. Én nem fogadom el azt az állítást, hogy a vallás a történelem, az emberi fejlődés egy pillanatában jelent meg. Ezt többnyire azzal magyarázzák, hogy amikor az ősember bizonyos, általa értelmezhetetlen, de félelmetesnek tűnő természeti jelenségekre – dörgés, villámlás stb. – próbálta megtalálni a választ, akkor ezek mögött valamilyen túlvilági erőt, vagy erőket gondolt el. Olyanokat, amelyekkel érdemes jóban lenni, hogy elkerülje őt a veszedelem. Ezzel szemben, szerintem a vallás, a vallási tudat az nem az emberi fejlődésnek vagy a történelemnek egy adott pillanatában jött létre, hanem egyidős az emberrel. Egyszerűen azért, mert minden más élőlénnyel szemben, az emberi agy transzcendálni képes. Egyedül az emberi agy képes arra, hogy térben és időben egyaránt, folyton és bármikor kilépjen az „itt és most” világából. Ez az, ami alapvetően szembeállítja az állatvilággal, és ennek köszönhető a tudomány, ugyanis a tudomány szintén transzencendálás. Hiszen a tudós is valami olyan dologhoz akar eljutni, aminek a tárgya ismeretlen. Azért kell felfedezni. Hozzátenném még, hogy egyedül az emberi agy gondolkodik azon, hogy mi volt előtte, és mi lesz utána. Vagyis, hogy mi volt az én életem előtt, ha volt egyáltalán valami velem, és mi lesz az én életem után, ha lesz egyáltalán valami velem. Egyedül az ember tud fantáziálni azon, hogy a halálom után mi fog történni, hová kerülök, ha kerülök bárhová is. Mindezért én az emberi tudat, az emberi gondolkodás részének tekintem a vallási gondolkodást, és nem valamilyen fejlődés révén létrejövő valaminek.
Mi célból fogadta maga mellé az ember az istent, mint felsőbb rendű lényt? Mi volt a célja ezzel?
Én nem úgy fogalmaznék, hogy mi volt a célja. Ha megnézzük, az ember – ameddig csak vissza tudunk látni a történelemeben – folyamatosan bizonyos alapkérdésekre kereste a választ. Ötezer évvel ezelőtt éppen úgy, ahogy most is. Ilyen alapkérdés például az, hogyan keletkezett az élet, hogyan keletkezett az ember, vagy mi van az élet után, miért van háború és miért van béke, és így tovább. Az ember ezekre a kérdésekre a legkülönbözőbb módokon és formákban próbál válaszolni. A kérdésekre adott válaszaink minden történelmi korban relevánsak a maguk nemében az akkori történelmi állapotnak megfelelően. Egy bizonyos szintig mindig eljutunk, de azon túl már nem, és az embernek muszáj azt feltételeznie – vagy antropológiai szükségszerűség –, hogy valaminek még lennie kell. Innen kezdve már csak hitkérdés, hogy ahhoz a valamihez, aminek még lennie kell, valaki milyen viszonyt alakít ki. Nyilván ez a valami, aminek még lennie kell - „Das ganz Andere” mondja Rudolf Ottó, egy kiváló német teológus – az „az egészen más”. Attól egészen más, hogy olyan hatalommal rendelkezik, amivel az ember nem. Ez egyébként lehet egy talizmán is. Ismerjük Jumurdzsák történetét Gárdonyi Géza művéből, az Egri csillagokból: ő a talizmánjának tulajdonít olyan transzcendens erőt, amitől akár az élete, az egészsége, a csatákban a sérthetetlensége, a szerencséje függ. Ez az „egészen más” bármi lehet, akár egy kődarab, de a lényeg az, hogy azért „egészen más”, mint a többi kődarab, mert valamilyen hatalommal rendelkezik. Legalábbis én hatalmat tulajdonítok neki. Lehet ez egy faragott bábú is, lehetnek különböző módokon elképzelt, például állat alakú, zoomorf istenségek, lehetnek antropomorf istenek, lehetnek ember alakúként elképzelt istenek, ahogy a görög-római mitológiában van, de ott is keverednek sokszor, hiszen Zeusz gyakran jelenik meg állat-alakban, mint például a Léda és a hattyú történetben. Vagyis az isteneket különböző módokon képzeljük el. A monoteista hagyomány, tehát a zsidó, a keresztény és az iszlám egy istent gondol el, és ez azért fontos, mert mindennek ő az elve. Tehát, míg a sokistenhitű világban a szerelemnek, a háborúnak, a gyűlöletnek, a tudásnak, az észnek, és így tovább, volt elve, és ezek olykor konfrontálódtak egymással, a monoteista hitben az egy isten a maga abszolútumával és tökéletességével az összes ilyen értéket lefedi. Viszont ez az egy isten láthatatlan. Ebből az következik, hogy legfeljebb a mi, vagy a festők, képzőművészek fantáziájának tudható be, hogy olykor ember alakjában ül a felhőkön, de valójában nem ilyen. Nem véletlen, hogy nagy viták voltak arról, lehet-e ábrázolni az istent, vagy sem. És ezek a viták egyebek mellett épp abból eredtek, hogy az ábrázolása emberi volt, hiszen az ember nem tud másképp ábrázolni, minthogy emberszerűvé teszi. Miközben az isten nem emberszerű, nem tudjuk, hogy milyen, láthatatlan. A monoteista hagyományban a nevét sem tudjuk, még kimondani sem szabad.
Az emberiség történelmében, ahogy a különböző nyelvek, úgy a különböző vallások is kialakultak. De mit köszönhetett az emberiség a vallásoknak?
Megannyi civilizációt. Minden civilizáció alapja valahol a vallás, a vallási hagyomány. Ez így volt a múltban, és így van ma is. Amikor a XIX. században az akkori kutatók, antropológusok, archeológusok elkezdték járni a világot – tulajdonképpen így kezdődött el az összehasonlító vallástörténet –, akkor különböző kontinensekre jutottak el, Afrikába, Dél-Amerikába, az óceániai szigetvilágra, gyűjtötték az ottani tárgyi, vagy, ha adódott, írásos anyagokat. Kiderült az – és ez egy hatalmas megállapítás, felfedezés volt –, hogy tulajdonképpen mindenhol ugyanazokra a kérdésekre keresik az emberek a válaszokat. Ugyanúgy mindenkit izgat, hogyan lett az élet, a Föld, miért van szerelem meg barátság, gyűlölet meg háború, csak a saját kulturális civilizatórikus hagyományaikból fakadóan másként adják meg ezekre a válaszokat. Ez azért volt hatalmas felfedezés, mert kiderült, hogy az emberi tudat oszthatatlan. Nincs feketebőrű, vagy fehérbőrű emberi tudat, nincs ázsiai, vagy afrikai, európai emberi tudat. Ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ az afrikai, mint az ázsiai, az európai, csak a saját hagyományaiból a kulturális örökségéből fakadóan más jellegű válaszokat adnak meg. Ez viszont azt jelenti, hogy pontosan ezek mentén jöttek létre a különböző civilizációk. Mi az európai, a zsidó-keresztény világban azért értjük egymást, mert van egy közös nyelvünk – de itt a nyelvet tágabb értelemben értem, nem pusztán lingvisztikai módon –, ez például a Biblia nyelve. Folyamatosan használunk olyan hasonlatokat, képeket, amikről már nem is tudja az, aki használja, hogy az a Bibliából van, mégis onnan merít. A Biblia határozza meg a mi értékrendünket. Például a tízparancsolat. Nem minden kultúrában evidens, hogy „ne gyilkolj!”, vagy, hogy a magántulajdonnak van bizonyos szentsége. Ez a civilizáció ezt „hordta ki” magából. Azért értjük egymást, azért tekintjük a gyilkosságot vagy a lopást devianciának, mert ez a közös értékrendünk. Ha mélyebbre tekintünk, itt bizony vallási, civilizatórikus meghatározottsága van mindennek.
Csakhogy közben a vallás – ha úgy tetszik – az emberiség ellenségévé, kizárólag az uralkodó osztály saját használatú hatalmi eszközévé vált…
A vallás nem vált az emberiség ellenségévé. Arisztotelész fogalmazta meg először, hogy a jövővel kapcsolatosan nem tudunk igaz, vagy hamis ítéletet hozni. Azt nem tudjuk, hogy lesz-e holnap tengeri csata, vagy sem, pedig 50 százalék esély van a kettőre. Az ember egyszerűen a hitéből fakadóan fog erre válaszolni. Vagy azt mondja, hogy az én hitem szerint csak felülkerekedik a józan ész, és leülnek tárgyalni, úgyhogy szerintem nem lesz tengeri csata. A másik meg azt mondja, dehogynem, ezek úgyis egymásnak mennek, őrültek. Vagyis a hitünk alapján válaszolunk ezekre a kérdésekre. Az ember nem csak kognitív, racionális módon éli az életet, hanem az emóciók alapján is. Tehát nem ez a probléma, hanem az, hogy ezt a hitvilágot, vallási hagyományt az egyházak – amelyek viszont szociológiai értelemben vett intézmények –, ezeket valamilyen módon elkezdik szervezni. Adott esetben, mint minden intézmény, pláne az, amelyik hatalommal rendelkezik, képes kihasználni ezt az érzületet. De ezt az érzületet képes kihasználni a politika is, gondoljunk csak a fundamentalizmusra. A politika – pláne napjainkban – alapvető módon használja fel. Tehát az intézményesült rendszerrel van baj, de az már szociológiai probléma. Max Weber ezt pontosan tudta, és leírta, hogy mindaz a probléma megjelenik, amelyik bármelyik intézményben megjelenhet. Egyes vallástörténészek – én is közéjük tartozom –, azt mondják, a kereszténységgel addig semmi probléma nem volt, ameddig a kereszténység egy olyan hagyományt jelentett, amelyen belül középpontba kerültek a megalázott, megnyomorított emberek és amely önmagát úgy próbálja szervezni, hogy a szeretet elvére hivatkozva felkarolja az elesetteket. A probléma ott kezdődött, amikor Nagy Constatinus alatt egyszer csak politikai hatalommá lett, amikor a trón és az oltár egyszerre került hatalomra. Nem véletlen, hogy attól a pillanattól kezdve jelennek meg a kereszténységen belül is a később nagy szakadásokhoz vezető viták. Vagyis a vallás, a hit önmagában se nem rossz, se nem jó, az egy szükséges valami az embernek. Attól a pillanattól kezdve, amikor elkezd intézményesülni, amikor megjelenek a különböző egyházak, egyházi érdekek, lehet számítani arra, hogy kihasználják, és visszaélnek vele.
Mit kezdjünk a vallással a XXI. században?
Én óvnék minden olyan elképzeléstől, amelyek az 1960-’70-es-’80-as években járatódtak csúcsra: miszerint a vallások el fognak tűnni, a templomok kiürülnek, egyre nagyobb lesz a pap- és lekész-utánpótlás hiány. A vallások nem fognak eltűnni, szó nincs erről. A vallások – az egész vallástörténet ezt bizonyítja –, át fognak strukturálódni, jönnek új vallási irányzatok, mások visszaszorulnak. Van egy folyamatos átstrukturálódás, ez ma is megfigyelhető, ezeket a mozgásokat vallásszociológusok sokszorosan le is írják. Példának mondom: nem véletlen, hogy a pünkösdista, neoprotestáns felekezetek gombamód szaporodnak a világban, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában. Ez annak a következménye, hogy míg a katolicizmus egy megkövült intézményrendszer, ahol az egyes ember már alig találkozhat önmagával, a saját problémáival, ezek a neoprotestáns kisegyházak abszolút a személyekre koncentrálnak, megszólítják az egyes embereket. Az elidegenedéssel szemben sokkal közvetlenebbek, személyre szólóbbak. A vallások átstrukturálódnak, de, mint mondtam, a vallás nem fog eltűnni, mert amióta ember van, azóta létezik. Az embernek mindig szüksége van a vallásra. Ami a jelenben nagyon erős – és ez összefügg a szuverenista, populista mozgásokkal –, hogy egyes politikai hatalmak a vallásokat közvetlen politikai erőforrásokként próbálják felhasználni. Ez megfigyelhető, ott van az iszlám bizonyos irányzatainál, vagy ott, ahol az ortodoxia politikai erő, de megfigyelhető Orbánnál is. Egyáltalán nem véletlen az, amit propagandisztikus módon folyamatosan hangoztatnak, hogy Magyarország keresztény ország. Ennek egyébként nincs is semmi értelme, mert egy ember lehet keresztény, de egy ország nem. Mivel tanárként én is aufklérista, („a felvilágosodás híve”) vagyok, annyiban, hiszek benne: az oktatással, a különböző más hitek, hitvilágok megismertetésével el lehet azt érni, hogy miközben vallom, az én hitem az igaz hit, tudomásul veszem, más meg az ő hitét tartja igaznak. Nem próbálom a saját hitemet ráerőltetni, univerzalizálni, kiterjeszteni, és ezzel együtt nem fogom a másikra, aki nem az én hitemet követi, hogy az az ördög gyermeke. Ez a feladat továbbra is.