Kirúgták az iskolaigazgatót, mert túlságosan normális volt
Augusztus elején jelent meg a kormányrendelet az iskolákban tiltott és korlátozottan használható tárgyakról. Eszerint a tanintézményekbe nem lehet bevinni a közbiztonságra különösen veszélyes eszközt, a jogszabály által tiltott vagy a 18 évnél fiatalabbak részére nem értékesíthető terméket (értelemszerűen alkoholt, vagy drogot.) A mobiltelefonokat és az internetelérésre alkalmas okoseszközöket a foglalkozások megkezdése előtt a tanulóknak le kell adniuk a tanítási nap időtartamára. A budapesti Madách Imre Gimnázium vezetése nem volt hajlandó végrehajtani az utasítást, ezért az oktatást felügyelő Belügyminisztérium kirúgta az intézmény igazgatóját, Mészáros Csabát.
A patinás erzsébetvárosi gimnázium jó egy héttel ezelőtt a honlapján közölte, hogy ők nem gyűjtik be a tanulók mobiltelefonjait. „Iskolánk pedagógiai célja a digitális kultúra helyes használatára való nevelés, nem pedig a tiltás. Bármelyik órán sor kerülhet az eszközök alkalmazására, így életszerűtlen lenne az állandó beadás-kivétel.” A Madáchban a mobiltelefonok iskolai használatát, a kép- és hangrögzítés korlátait az intézmény házirendje egyébként már régóta tartalmazza, a mostani kormányrendeletre reagálva azt írták, hogy „ennek érvényesítése szigorúbb lesz. Kérünk minden diákot, hogy órai magatartásával senki se kockáztassa azt, hogy az okos eszközöket a tanítás előtt el kelljen venni.”
Erre reagálva a Belügyminisztérium 2024. augusztus 28-án azonnali hatállyal felmentette a Madách Imre Gimnázium igazgatóját, Mészáros Csabát. A minisztérium a kirúgást azzal indokolta, hogy „egy jogszabályt be nem tartó, azzal nyíltan szembe helyezkedő vezető nem irányíthat állami intézményt.” Nem vitatkoztak, nem próbálták meggyőzni az igazgatót, hanem a lehető legdrasztikusabb, az egypártrendszer legsötétebb korszakaira emlékeztető megoldást választották. Miközben a renitens iskolaigazgatót, Mészáros Csabát megbüntették, mindenki másnak is üzentek, aki abban bízott, hogy ebben az országban – ha nem is könnyű, de – lehet tisztességesnek és normálisnak lenni.
Mészáros Csaba nem csinált forradalmat, mindössze az életszerűséget helyezte előtérbe a vasszigorral és a tiltással szemben. A Madáchtól ugyanis, már csak hagyományai okán is elvárható, hogy a szabad szellemiség jegyében reagáljon a problémákra – ez volt az a középiskola, amely még az egypártrendszer idején is a viszonylagos szabadság szigetének számított.
Egykoron én is a Madách Imre Gimnáziumban tanulhattam, és állíthatom, hogy a hatvanas évek „szűk levegőjében” a Madách a szabadság szigetének számított. Nem volt persze valódi ez a szabadság, hiszen az ország a KGST és a Varsói Szerződés akkor öröknek és megbonthatatlannak látszó kötelékébe tartozott, de az iskola vezetése – a tavaly 100. születésnapját velünk, egykori tanítványaival ünneplő Véghelyi József igazgató úrral az élen – minden tőle telhetőt megtett, hogy élhetőbb légkört teremtsen a számunkra, mint amit sok más iskola diákjai élvezhettek.
Ebben az iskolában a normális gondolkodásnak már akkor is hagyományai voltak, amikor az iskolát nem Madáchnak, hanem Barcsaynak hívták. A gimnázium vonzotta a tehetségeket, és engedte őket szárnyalni. Nem véletlen, hogy Erzsébetváros e jeles intézményének számos később ismertté, nem egyszer világhírűvé vált tanulója volt. Idejárt a tragikus körülmények között meghalt Petschauer Attila kardvívó olimpiai bajnok, akinek emléktábla őrzi az emlékét egykori iskolájában. Ebben a Barcsay utcai épületben érettségizett annak idején a Nobel-díjas Kertész Imre, a humoristák közül Királyhegyi Pál és Tabi László, itt tanult Konrád György, a mindezidáig egyetlen magyar aranylabdás futballista, Albert Flórián, vagy éppen a hámszoros olimpiai bajnok vízipólós, Kiss Gergely.
A négy évvel fölöttem járó osztály olyan hírességeket adott az országnak, mint Szegvári Katalin, Verebes István és Gálvölgyi János. Osztálytársam volt az életműdíjas operatőr, Jancsó Nyika, kettővel alattunk végzett, de már egészen fiatalon a baráti társaságunkhoz tartozott a sziporkázóan tehetséges Xantus János, ma is aktív újságíró kollégáim közül pedig N. Kósa Juditot és Dési Jánost tudnám említeni. A Madáchban végzett Friedmann Endre, aki utóbb Robert Capa néven lett világhírű fotóriporter, Bacsó Péter, a Tanú és más örök érvényű filmek rendezője, Illetékes Elvtárs, azaz, Koltai Róbert, Pitti Katalin, operaénekes, de említhetnénk a két kiváló pszichológust, Ranschburg Jenőt és Vekerdy Tamást. És még szép számmal másokat, akik kimaradtak e rögtönzött felsorolásból. Neves személyek és kevésbé ismert emberek, akik nem lettek híresek „csupán” a szakmájukban kiemelkedőek.
Madácsosnak lenni mindig rangot jelentett, amin nem azt kell érteni, hogy többnek éreztük magunkat másoknál, hanem azt, hogy örültünk annak, hogy többségében kiváló tanároktól tanulhattunk. Az iskola vezetése, a most menesztett igazgatóval az élen, tiltás helyett az észszerűség mentén szabályozta a mobiltelefonok iskolai használatát. Ezzel kívánták jelezni, hogy ebben a múltba néző, egyre inkább árvalányhajas, önmaga démonaival viaskodó országban, ha csak nyomokban is, maradt még némi normalitás.
Nem rajtuk múlott, hogy a buta, mucsai hatalom ellenében ez ma még nem sikerülhetett. Az ügy távolról sem mellékes hozadéka, hogy az új tanévet most kezdő diákok már a tanítás megkezdése előtt kaptak egy életre szóló kioktatást.
