A belvárosi POSZT nagyon jó, a Zsolnays kevésbé

Elindult az idei POSZT, melyet már az új gárda szervezett, aminek folyományaképp egy dolgot sikerült máris kiölniük a pécsi belvárosból: a POSZT hangulatát. A találkozóra ugyanis pár molinón és plakáton kívül nem utal semmi, a Nemzeti környékén és alatta emelkedik meg jelentősen az egy négyzetméterre eső neves művészek száma.

Déryné lépcsőinek aljában ugyanis még kitart a parkolóba is kiterjeszkedő színészbüfé, ahol a szakmai találkozások baráti csevejjé alakulnak, szinte mozdulni sem kell, és az ember belecsöppen a vajdasági magyar színjátszás aktuális helyzetét taglaló beszélgetésbe, hogy két lépéssel arrébb már arról essen szó, milyen bosszantó dolgok is voltak eddig a találkozón. Mindehhez hatalmas nyüzsgést, nagy röhögéseket kell elképzelni háttérzajnak, meg zenét.

Illetve azt nem, mert idén valamiért már nem ül ki a porta mellé beállított zongorához Borisz Jaksov, valahogy ez idénre elsikkadt, a rossz nyelvek szerint azért, mert az új gárda ezzel is azt szerette vón, hogy a színészek inkább a Zsolnayba nyomják a bulit. Igaz, ezt személyesen nem lehet megkérdezni a szervezőktől, mert őket a megnyitó óta nem nagyon lehetett látni a Nemzeti környékén, de annál inkább a negyedben.

A két helyszín közt feszülő majd két kilométerre beállítottak egy kisebb Tüke buszt, meg a városnéző kisvonatot, azonban hogy ezek mikor járnak, na, az pont nem derül ki a programfüzetből. A honlapon már szerepel a menetrend, meg le is lehet tölteni annak, akinek egy bizonyos típusú okostelefonja van, de nekem nincs olyan, digitális előember vagyok (ezt a beszámolót is írógépen írom, amit aztán lefotózok, előhívom negatívról és beszkennelem az internetbe bele). Szerencsére ránk, dinoszauruszokra is gondoltak, a második napon már kikerült két nagyméretű fénymásolat a büfé környékére a menetrendről, de egyszerűbb, ha az ember a nyakába kapja a lábát, és kikutyagol a Zsolnay Negyedbe.

Hogy ott aztán már a bejáratnál a bilaterális agybaj kerülgesse. Ha ugyanis a Major utca felől érkezünk, és történetesen az E78-ba igyekeznénk, akkor levágnánk egyből jobbra a Pirogránit udvar felé, mint ahogy ez szokás. Na, ez most marhára nem működik így.

Végig kell kutyagolni ugyanis egészen a gyaloghíd lejáratáig, és onnan merészkedhetünk tovább az E78 irányába - így lesz az alig pár tízméteres útból több perces bóklászás. Az elgondolás egyértelműen látszik: egyszeri látogató menjen csak végig a kitelepült étel- és italárusok közt, mint egy birka, és fogyasszon és fogyasszon, mert ebből lesz a bevétel. Hiába, ha valaki egy áruháznál volt beszerzési vezető, az meglátszik a későbbiekben is.

Szóval ujjé a Negyedben, jajj de jó, de ha bármi programra bemennél színháztól a koncertig, akkor bizony fizetni kell. Ráadásul a színházi előadásoknál a karszalag nem garantálja, hogy be is jut a delikvens a darabra, ugyanis érkezési sorrend szerint lehet menni. Így például a Zsótér Sándor színművészetisekkel rendezett Sirályára eredetileg alig 40 fő fért volna be, de aztán végül 110-en szuszakolódtak be a Bóbita Bábszínház előterébe, köszönhetően az alkotók felfogásának, hogy inkább fogyjon gyorsabban az oxigén, de több emberhez jusson el a színház.

Ezt sajnos valahogy az első nap még nem érezte az új szervezőgárda, így eshetett meg az a csúfság, hogy az egyik versenyprogramra nem engedték be azokat a színészeket, akik kint a Negyedben tartott előadásuk után megnézték volna a kollégákat. Ráadásul mindez úgy történt, hogy közben a nézőtéren még akadtak üres székek. A szakma részéről érkező elementáris felháborodás azonban a második napra elsöpörte az alapvetően balfék elképzelést.

Hogy mindezek mellett a programfüzetben nem szerepelnek Off-előadások, hogy a honlapon írt kezdési időpont eltér a füzetben írtaktól, hogy a szakmai beszélgetésen idén már kvázi előszűrik a nézői kérdéseket, az már csak hab azon a bizonyos tortán. Mint ahogy az is, hogy a nyitóestén alig száz ember lézengett a Negyedben, de a második napon sem sikerült szemre 3-400 főnél többnek összejönnie.

De hogy jót is mondjak, a versenyprogram és az Off-előadások döntő része izgalmas, és elgondolkodtató. A nyitónapon a pesti Katonától Az olaszliszkait sikerült megnézni, és még most is szabad pillanatokban rágódom az előadáson, mert a Borbély Szilárd műve alapján készült darab annyi jelentésréteget hordoz magában, amit nem egyszerű fölfejteni. Adva van ugye a szörnyűséges tragédia, annak bírósági tárgyalása, mindez nyakon van öntve verses szöveggel és görög karral, mindeközben viszont egy teljesen már tragikus eseménysor is fölsejlik a háttérből. Nehéz, de katartikus.

A Pesti Magyar Színiakadémiások A hullám című német filmet adaptálták színpadra, és a lecsupaszított térben a kevés, de sokoldalúan használható kellékekkel izgalmas másfél órás utazást lehetett látni egy iskolai osztályban és osztályból kialakuló minidiktatúráról.

És a tatabányaiak Tartuffe-je is erős volt, és az is kiderült, hogy Parti Nagy Lajos újrafordításával abszolút a mai viszonyokra kikacsintó fordítás született.

Szóval folyik a POSZT, a fő programok jók, de mindenkiben van némi keserűség az új szervezés dolgai láttán. 15 évet nehéz lehúzni a vécén, Pécsen meg már egyszer arra nagyon ráfaragtak, mikor a Sétatér Fesztivált kivitték a Zsolnayba, szóval nem kellett volna előre beleszaladni ebbe a méretes pofonba másodszor.