Az Orbán-rezsim szétlopja önmagát, avagy a hatodik koporsó
Hallgat a kormány. Beszédes hallgatás ez, azt jelzi, hogy minden lépés az ő tudtával, beleegyezésével, sőt, valószínűleg a tervei szerint alakul. Természetesen a színművészeti egyetemről van szó. Arról az intézményről, amelyet simán elrabolt a hatalom. Kitől is? Ja, hogy önmagától. Igazán hungarikumnak számít, hogy egy állam önmagát fossza ki. Márpedig itt ez történik, folyamatosan, és persze nem csak az SZFE esetében. Az Orbán-rezsim szétlopja önmagát, hogy ne maradjon semmi az utódoknak. Viszi az oktatást, az ingatlanokat, kiürít mindent, amit csak el lehet mozdítani, és azt is, amit nem. Lopja a közös kultúránkat, száműzi a gondolatainkat, kifosztja a jövőnket. Még egyszer ideírom: itt, a szemünk előtt.
Persze, hogy hallgat a kormány. Ki az, aki nagydobra veri a saját tolvajlásait? Illetve, ha nem hallgat, akkor hazudik, az ugyancsak bűnös módon megszerzett médiafelületein keresztül. Sokat támadtak, a '90-es évek elején azt a privatizációs időszakot, amelyben a régi klientúra megalapozta saját vagyonát. A bírálatoknak, ne tagadjuk, volt alapjuk. A rendszerváltás gyorsasága, bizonyos ellenőrizetlen utak megnyitották sokak számára a lehetőséget, hogy a korábbi állami vagyont a saját nevükre írassák. De hát az harminc éve volt, kialakulatlan körülmények között, ráadásul a kultúrát, az egyetemeket, a képzést senki nem akarta magánosítani. Most ez folyik. Egyszerre mind a kettő. Hajdanán egy-egy ügyeskedő igyekezett – sikerrel – megtollasodni, kijátszva a törvények hiányosságait. Most ez állami szinten folyik; nem kell kijátszani semmit, gyártanak maguknak törvényeket. Az orbáni lázálom, megszállottság valósággá válik; mienk minden, az ingó- és ingatlan vagyon, amire csak szemet vetünk – mindenre –, de mienk a gondolat szabadsága is. A mi gondolataink szabadsága. Nektek, ahogy a miniszterelnök mondaná: coki.
A kormány, alias Orbán Viktor, a múlt héten, horngyulai váratlansággal jelentette be a huszonöt év alatti fiatalok adómentességét (szja). Mondván: törődni kell az ifjúsággal, a pályakezdéssel. A nyilvánvaló választás előtt kampányfogást – természetesen – nem egyeztették. De nem is ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy miközben e korosztály megsegítéséről beszél, gond nélkül letarolja őket. Letarolja az egyetemi hallgatókat, elveszi önállóságukat, odaveti őket annak a tébolynak, amit ő képvisel, és amit a hatalom talpnyalói – finom voltam, nem írtam seggnyalót – kritika nélkül kiszolgálnak. A Vidnyánszky Attiláknak. Ezeket a hűbéreseket egyáltalán nem zavarja, hogy esetleg tönkretesznek embereket, olyan fiatalokat, akik abban a reményben vágtak bele tanulmányaikba, hogy ők egy szabad ország polgárai. Vidnyánszky és társai fenntartás nélkül dobják félre azokat, akik szentnek és fontosnak tartják saját autonómiájukat, és velük együtt azokat, akikre felnéznek: az oktatóikat. Ennek a társaságnak nem számít közel négyszáz ember küzdelme; legszívesebben a szemétdombon látnák őket – ahogy ez a sajtójukból kiolvasható –, és meg is tesznek mindent annak érdekében, hogy oda is kerüljenek. Ha csak be nem hódolnak.
Persze, tudjuk: feladatot hajtanak végre. A kormányfő igényei szerint cselekednek. Lépéseikkel kitakarva felhatalmazóikat. Azokat, akik hallgatnak, akik mossák kezeiket. De mi tudjuk, hogy együtt lopnak. És egyszer, talán nem is a messzi jövőben, felelni fognak tetteikért. Így, ahogy vannak. Mindannyian. Addig azonban nekünk kellene valamit tenni; valahogy megvédeni a megtámadottakat. Ma már nem elég a petíció, nem elég a szórványos tiltakozás. Hogy is mondta Orbán Viktor 1989-ben? „A hatodik koporsóban a mi elkövetkezendő húsz évünk is ott fekszik.”
Nem kéne hagynunk, hogy megint legyilkolják – egykori szabadságharcosok – a mai fiatalok jövőjét.
