Gyakoribb továbbképzésre köteleznék a tanárokat
Lenne értelme a pedagógusok továbbképzésének, de nem úgy, ahogy eddig tették – mondta a Hírklikknek Nahalka István oktatáskutató, egyetemi tanár. A jelenleg tervezett változtatás ugyanis semmivel nem fogja javítani sem képzések, sem a szervezés színvonalát. Arról beszélgettünk a szakemberrel, hogy a Belügyminisztérium éppen társadalmi egyeztetést folytat egy rendelettervezetéről, amely szerint a jövőben minden pedagógusnak gyakrabban, hét helyett ötévente kellene részt vennie továbbképzéseken. Jelentős változás lenne az is, hogy míg eddig a tanár választhatta ki, hogy milyen képzésen vesz részt, ezentúl a követelmény felét az igazgató szabhatná meg. A rendelet két típusú képzést különböztet meg, a „tartalmi megújító képzést”, valamint a „választható képzést”.
Jó pap is holtig tanul?
Ez a pedagógusokra is igaz. A pedagógusok továbbképzése természetesen segít abban, hogy a tanárok jobban tudják ellátni a feladatukat, de természetesen csak akkor, ha a rendszer egyrészt tartalmában megfelelő, másrészt jólszervezetten működik. Az elmúlt időszakban Magyarországon erről a két dologról párhuzamosan nem nagyon lehetett beszélni.
Akik bírálták, elsősorban korszerűtlennek tartották a képzési módszert. Ön is így látja?
Az kétségtelen, hogy tartalmilag a továbbképzéseket erősen a „múltba tekintő” szemlélet jellemezte, talán csak bizonyos speciális kérdésekben tudtak az előadások valami korszerűt nyújtani a résztvevőknek. Általában ezek az előadások a tanulástanítás hétköznapi kérdéseiben elég kevés segítséget nyújtanak, abban az értelemben, hogy a 21. század igényeihez igazodva valami korszerűt, valami új ismeretet tudjanak adni az iskolai munkához. Ugyanakkor a szervezéssel is hasonló gondok voltak. Időnként az oktatásirányítás rászabadított az iskolákra egy-egy továbbképzés cunamit, nagy projektekben gondolkodva, egyszerre, egyidőben rengeteg ember iskoláztak be. Központilag elhatározott, központilag megtervezett továbbképzések jellemezték ezt az egészet.
Maguk az érintettek is elégedetlenek voltak ezzel?
Alkalmam volt beletekinteni néhány, Európai Uniós pénzekből tartott továbbképzési beszámolóba, illetve az eredmények összegzéséről készült jelentésbe. Ezek többsége arról szólt, hogy a pedagógusok a tanfolyamokat követően egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesen voltak hajlandóak értékelni az elhangzottakat. Szóval egyáltalán nem volt meggyőző, ahogyan a pedagógusok körében fogadták a programot.
Ehhez képest most azt fontolgatják a minisztériumban, hogy hamarabb, már ötévente kötelezzék a tanárokat továbbképzésre.
Igen, arról folyik a társadalmi egyeztetés, hogy két évvel megrövidítsék a kötelező továbbképzések közötti intervallumot. Eddig hét év alatt kellett 120 órányi továbbképzést vállalni, most öt évről beszélnek. Természetesen ez a változás semmivel nem fogja javítani sem képzések, sem a szervezés színvonalát. Úgy gondolom, ebben is a belügyminisztériumi szemlélet érvényesül: készülőben egy újabb adminisztratív intézkedés, aminek semmi teteje nincs. Attól, hogy valamilyen korszerűtlen tudást ezentúl még sűrűbben adunk a pedagógusok kezébe, attól nem lesz jobb az oktatás. Pedig a továbbképzésekben nagyon komoly lehetőségek lennének. Úgy gondolom, jobb és hasznosabb ismereteket kapna mindenki, ha a továbbképzéseket, mondjuk, tantestületenként szerveznék, vagy legalább is a tematika meghatározásában nagyobb önállóságot adnának az iskoláknak.
A hazai oktatási rendszerben iskolai önállóságot szorgalmazni? Eddig minden ilyesmi vörösposztó volt a minisztérium szemében.
Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az oktatási rendszer továbbfejlesztésének ez volna a kulcsa. Az iskolák, a pedagógus közösségek csak azon az úton tudnának megújulni, ha maguk is képesek lennének „tanulószervezetté” válni, és abba az irányba fejlesztenék magukat, ahol annak szükségét látják. Ebben a rendelettervezetben nyomokban azért felsejlik ez a felismerés is, hiszen benne van, hogy mindjárt két típusú képzést vezetnének be. A követelményeknek felét, a „tartalmi megújító képzést”, a helyi intézményvezető határozhatná meg, és egy másikat, a „választható képzést”, amire mindenki önismereti alapon jelentkezhetne. Gondolom, az lehet a háttérben, hogy belátták, az intézményvezetők azok, akik feltehetően jól látják az adott tanári testület gyenge pontjait, min kellene javítani. Ez a dolognak csak az egyik oldala. A másik oldalon javítani lehetne a kínálaton is, olyan továbbképzési programokra volna szükség, amelyek kielégítik a szakmai igényeket. Egy konferencián valamelyik iskola vezetője arról panaszkodott, hogy ma hiába szeretné a tantestülete saját kezébe venni az önképzést, ha körülnéz a piacon, nem biztos, hogy talál olyan tananyag-kínálatot, ami ennek megfelkelne. Ettől függetlenül jó iránynak tartom, ha ez a rendelet a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyhez majd a helyi, tantestületi szintű továbbképzésekre. Elsősorban ennek lenne értelme.
Fölvetődik egy másik kérdés is: nem kellene magasabbra tenni a mércét már a tanárjelöltek beiskolázásakor?
Ha azt az utat választanánk, hogy már a felvételi alkalmával megrostáljuk, ki az, aki később alkalmas lehet a tovább fejlődésre, és ki nem, csak azt érnénk el, hogy még kevesebb végzős pedagógusunk kerülne ki az egyetemekről, főiskolákról. Van még valami, ami ennek ellentmond. Az egyetemi, főiskolai idő alatt nagyon sokan, nagyon sokat változnak. Abban sem vagyok biztos, hogy 18 éves korban minden jelölt elég érett személyiség ahhoz, hogy egy ilyen szűrőn átjusson. Nyilván, hogyha valaki már eldöntötte, hogy a pedagógus pályát választja, akkor van valami elhatározottság is benne, valamilyen vonzódás a pálya iránt. A többit rá kell bízni a felsőoktatásra, majd ott pedagógussá nevelik őket.
