Keresztények, iskolák, magyarok
Ahogyan a Népszava cikke nyomán a Hírklikk is megírta, a 2021/2022-es tanévben összesen 1573 feladatellátási helyen működtek egyházi köznevelési intézmények. Az egyházi óvodák aránya 5,6 százalékról 10,4 százalékra, az általános iskoláké 9,4 százalékról 17,1 százalékra, a középfokú intézményeké 10,4 százalékról 25,2 százalékra nőtt 2010 és 2020 között. Mindez nem előzmény nélküli: Lázár János – akkor épp kancelláriaminiszterként – 2016 novemberében arról beszélt a mezőtúri református kollégium felújított könyvtárának átadásakor, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, az oktatásnak pedig az a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből.
Lázár János nem ostoba ember, eszébe sem jutna olyat mondani, hogy az idén azért drága az élelmiszer, mert tavaly olcsó volt. Lázár többnyire azt mondja, amit mondani akar, így aztán azt is tudja, hogy amit hat évvel ezelőtt Mezőtúron mondott, annak nincs értelme. Hiszen minden magyar jó magyar, még azok is, akikről más jó magyaroknak nem ez a véleményük.
Vannak persze olyan jó magyarok, akik attól érzik magukat jó magyarnak, hogy naponta hatszor világgá kürtölik, hogy ők mennyire magyarok. És ha tehetik, minden mondatukba beleszövik a „magyar”, a „haza”, kifejezéseket.
Ettől azonban nem jobban, legföljebb másképpen magyarok, mint azok, akik nem dicsekednek a magyarságukkal, hanem egyszerűen megélik azt. Utóbbiak anélkül is képesek magyarnak érezni magukat, hogy ezt rendszeresen közölnék másokkal. Számukra természetes élethelyzet, hogy magyarok – kacagányozás, vármegyézés és főispánozás nélkül is képesek azok lenni.
Az egyházi iskolák valóban fontos szereplői az oktatásnak, de nem a legfontosabbak. A nem egyházi iskolák ugyanis épp olyan fontos szereplői az oktatásnak, mint az egyháziak. Hogy egy iskola mennyire fontos szereplője az oktatásnak, az nem attól függ, hogy kitől kapja a tanár a fizetését, már csak azért sem, mert végső soron az egyháziak és a nem egyháziak is az államtól, azaz, az adófizető magyar emberektől kapják.
Az oktatásnak pedig nem az a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből, hanem az, hogy hozzásegítse őket ahhoz, hogy boldog és sikeres felnőttek legyenek. Vagyis, megtanítsa őket olyan ismeretekre és készségekre, amelyek későbbi életük során fontosak és hasznosak lehetnek a számukra.
Ha pedig egy ily módon felnövő jó magyar ember úgy dönt, hogy ő jó keresztény kíván lenni, akkor úgyis az lesz. Függetlenül attól, hogy az épp regnáló magyar kormány miniszterei mit gondolnak arról, hogy ki a jó magyar, és ki a jó keresztény.
