Schmidt Mária: Én csak egy történész vagyok

2020. február 5. 16:43

Nem tetszik Schmidt Máriának, hogy Szabó István életműdíjat kap a február 25-én kezdődő Magyar Mozgókép Szemlén. Az Orbán-közeli történészasszony nyílt levélben tiltakozott Kásler Miklós miniszternél a díj odaítélése ellen, mert szerinte az Oscar-díjas filmrendező, besúgói múltja miatt méltatlan a kitüntetésre.

Schmidt Mária szerint „2020-at írunk. Szeretném hinni, hogy harminc évvel a rendszerváltoztatás és több mint 60 évvel 1956 után eljutottunk végre oda, hogy nem a bűnösöket ünnepeljük és tüntetjük ki, hanem a hősöket és az áldozatokat”.

Ha valaki, Schmidt Mária nagyon sokat tett azért, hogy bűnösök és áldozatok viszonylatában minden a fejet tetejére álljon, megmásuljon a múlt, a bűnösökből hősök, a tettesekből áldozatok legyenek. Munkásságának számos olyan fejezete van, ami finoman fogalmazva is vitatható, ezek között mindenképpen meg kell említeni az általa vezetett Terror Háza Múzeumot, amely egy igen sajátos vetületét mutatja be a diktatúrák történetének.

És beszélhetünk persze a még mindig nyitásra váró Sorsok Házáról is, mely körül Schmidt Mária egészen sajátos történelmi megközelítésben motoszkált. Ez a projekt ugyan jelen állás szerint kikerült az ő hatásköréből, de ez utóbbi nem az ő érdeme, ha rajta múlik a Sorsok Házának is hasonló lett volna a sorsa, mint  a Terror Házának: ugyanazt a múltmásító szándékot, a jelen hatalom elvárásaihoz történő igazodást szolgálta volna, mint Schmidt Mária egész történészi tevékenysége.

Azon persze mindig lehet vitatkozni, hogy – mint Szabó István esetében – az életmű elválasztható-e az alkotó személyétől, életétől. Ez egy valós dilemma, nemcsak Szabó István esetében lehet és kell róla beszélni.

Szabó István a magyar filmművészet egyik legjelentősebb alakja, Oscar-díjas filmje, a Mephisto – Heinrich Mann regénye nyomán - épp a művészet és az egyén konfliktusát boncolja. A regény és a film hőse Heindrik Höfgen, tehetséges „vidéki” színész, aki Hamburgban sztár, ám ő ennél többre vágyik. Berlinbe kerül, ahol hamarosan a legfelső körök kedvelt színésze lesz, és szinte észre sem veszi, hogyan szipkázza be a politika és a hatalom, hogyan alakul át a személyisége, és miként válik a náci Németország egyik visszataszító arcává. Amikor erre ráébred, már késő. Nincs visszaút, és Höfgen hiába próbál felmentést találni a maga számára, amikor kétségbeesetten azt mondja, hogy „Én csak egy színész vagyok”.

Én csak egy történész vagyok, mondhatná Schmidt Mária, ha volna benne annyi tisztesség, mint amennyi a szerencsétlen, szánalmassá sztárolt Höfgenben még megmaradt. „Csak” egy történész, aki törleszkedik a regnáló hatalomhoz, és mindent megtesz, amit az elvár tőle, sőt, még túl is teljesít.

Ha valakinek, Schmidt Máriának igen kevés erkölcsi alapja van tiltakozni Szabó István életműdíja ellen.

Forrás: hirklikk.hu