Majdnem 500 kilométer futva – sivatagon át, éjjel fagyban, nappal hőségben

Nedjalkov korábban is keresett már extrém kihívásokat. Volt, hogy egy teljes napot töltött a pécsi sípályán fel-alá futva, de tavaly nyáron egy 200 mérföldes (320 km-es) versenyt is sikerrel teljesített a Tahoe-tó körül. Most még magasabbra tette a lécet: az arizonai sivatagban mintegy 490 kilométert tett meg, 12 000 méter szintemelkedéssel.

– Amikor meghirdették a versenyt, csupán annyit lehetett tudni, hogy lesz egy 300 mérföldes terepfutás Arizonában – sem a pontos útvonal, sem a szintkülönbségek, sem a logisztika nem volt ismert – mesélte Balázs.

Ennek ellenére pillanatok alatt betelt a mezőny, ő is csak várólistára került. Szerencséjére többen visszaléptek, így bekerült az indulók közé.

– Valamikor október végén kaptam az e-mailt, hogy indulhatok. Onnantól kezdtem célirányosan készülni: havonta 500 kilométert futottam, mellette bringáztam és erősítettem – idézte fel a felkészülés időszakát.

A tréning azonban csak egy része volt a nagy kalandnak – egy ilyen verseny mögött komoly logisztika áll. A résztvevők meghatározott pontokon találkozhatnak segítőikkel, akik frissítőkkel, étellel, ruhával várják őket, sőt, egyes szakaszokon kísérő futók is segíthetnek. Nedjalkov és lelkes csapata részletes tervet készített – amit aztán a szervezők két hónappal a rajt előtt keresztülhúztak: megváltozott az útvonal, a célból rajt lett, a frissítőpontok helyei is módosultak. Minden tervet újra kellett írni.

– Végül nem is bántam, hogy fordították az irányt. Így a legnagyobb kihívást jelentő Mount Lemmon – 2500 méteres magasságával – hamarabb, a 170. kilométer körül jött. Eredetileg a 300. kilométernél kellett volna megmászni, ami sokkal nehezebb lett volna – mondta.

A rajt pillanatában két gondolat keringett a fejében: egyrészt elképzelte, milyen érzés lesz célba érni egy jó verseny után, másrészt aggódott – bírni fogja-e fizikailag, nem sérül-e meg, rendben lesz-e az emésztése. Mint mondta, ilyen távra lehetetlen teljesen felkészülni – mindig az adott pillanatban dől el, hogyan tovább. Április 4-én, magyar idő szerint este 11-kor vágott neki az útnak – 280 társával együtt.

Az első 120 kilométert egyedül tette meg, nem találkozhatott a segítőivel. Az előírások értelmében minden szükséges holmit vinnie kellett: hosszú ujjú felső, hosszúnadrág, esőkabát, sapka, kesztyű, minimum 500 kalóriányi étel, 2–2,5 liter víz – összesen nagyjából 6–7 kilós hátizsákkal futott. A frissítőpontok 25–30 kilométerenként voltak, de a forróság és a nehéz terep miatt ez sokszor több mint hat órás szakaszokat jelentett.

– A táj lenyűgöző volt, tele rejtett szépséggel. Igazi westernfilmes hangulata volt az egésznek. Láttam gyalogkakukkot, prérifarkast, sőt még óriásgyíkot is – idézte fel mosolyogva.

A Mount Lemmont leszámítva nem voltak komoly emelkedők, így a szintemelkedés nem okozott gondot. Az időjárást is jól viselte: párás levegő, eső, hó, majd egyre melegedő hőmérséklet – a végére közel 40 fokos hőség, árnyék és növényzet nélkül.

– Az alvásmegvonás volt most a legnehezebb. Volt, hogy majdnem elaludtam menet közben, de szerencsére mindig volt mellettem valaki, aki átlendített a holtponton. Amikor pedig végre ledőlhettem a csapatom autójába, másfél-két órákat tudtam aludni, és ez elég volt a feltöltődéshez – mondta.

Ennek is köszönhető, hogy végig bírta, és az utolsó kilométereket is futva teljesítette. Végül 4 nap 5 óra 9 perc alatt ért célba.

– Nagyon jó érzés volt célba érni. Bebizonyítottam magamnak, hogy nemcsak meg tudom csinálni, amit elterveztem, hanem még jobban is ment, mint vártam. A csapatomat is megleptem, mert arra készültek, hogy sokat fogunk sétálni – végül minden szakaszt futva teljesítettem.

A verseny végén, a siker ellenére, egy kis üresség is maradt benne. Másfél évig ez határozta meg a mindennapjait, minden reggel és este edzett. Most pedig ott a kérdés: merre tovább? Szerencsére a válasz egyszerű.

– Nem célverseny miatt futok. Azért futok, mert szeretek. Feltölt, kikapcsol, békét ad. Közben megoldom a problémáimat, és sosem vagyok egyedül – mindig ott vannak körülöttem azok, akikkel jó együtt lenni.

A csapat Arizonában is kulcsfontosságú volt. Négyen segítették Balázst: felesége, Bea koordinátorként működött közre, sőt két szakaszon vele is futott. Sulyok Ábris is két szakaszon kísérte, Kisfali Attila és felesége, Vali pedig segítőket szállítottak, ruhát mostak, pizzát sütöttek, hideg üdítőt hoztak – mindent megtettek, hogy Balázsra csak a futás maradjon.

– Ez a verseny arról szólt, hogy fussak. És minden másban a csapatom volt a hátország. Nélkülük nem ment volna – zárta gondolatait.

Nedjalkov Balázs április 23-án, szerdán a ROOM bisztróban személyesen is mesél az élményeiről. A részletek az esemény oldalán olvashatók.

Forrás: PécsMa