Soproni útikalauz stopposoknak

Kezdjük a tavalyi évvel. Zseljko Djokics első szezonja volt a pécsi padon a hihetetlenül hosszúra nyúló szekszárdi kitérő után. Azt hiszem, hogy az nem lehet vita tárgya, hogy a korábbi időszakhoz képest jelentős előrelépés történt több szempontból. A játék képe hatalmasat javult, a keret minősége és mélysége pedig még inkább. Tavaly volt egy nagyon erős négyes a bajnokságban, a formáját a legjobban időzíteni képes Sopron, a nagyon stabil DVTK, a sztárokkal teletűzdelt Győr és az NKA Universitas Pécs számtalan válogatott játékossal, akik egyébként rendkívül szimpatikusak egyénenként, csapatként pedig igazi harcosok, akik Zseljko Djokics kezei alatt tökéletes elegyet alkotnak. Meg persze ott állt lesben a megújult Szekszárd és a mindig kellemetlen TFSE MTK. Ebből aztán két bronzérem lett. Mindkét hazai sorozatban egyaránt a harmadik helyen végeztek női kosarasaink. Ez ebben mezőnyben kifejezetten jó eredménynek számított egy éppen formálódó csapattól, új edzővel, új szisztémákkal, új játékstílussal.

Azt vettem észre, hogy talán valami el is indult, a sikerrel. Mintha elkezdtek volna valamivel többen női kosármeccsre járni. Nem sokkal, de többen. És aztán ez a pécsi csapat tovább erősödött a nyáron. Távoztak olyan játékosok, akik bár nem rossz kosarasok, de nem egészen olyan játékos profilok, amilyenekre a szerb mesternek szüksége lenne. Zseljko Djokicsnak ugyanis nem elég, ha ügyes egy játékos, úgy tűnik, hogy a kora is döntő, de leginkább az, hogy képes-e extra fizikalitást és a “piszkos munkát” beletenni a meccsekbe az extrák mellett. És amikor ebben a szellemben végignézi az ember a jelenlegi keretet (Studer Ágival, Török Ágival, Varga Alizzal, Julia Reisingerovával, Nadija Smailbegoviccsal, Dúl Pankával, Rátkai Esztivel, Josepovits Kingával, Tóth Orsival és Lexi Helddel), akkor joggal gondolhatja azt, hogy ennél erősebb játékosállomány emberemlékezet óta nem volt Pécsett.

Hát éppen a fent írtak, az egyébként is kialakult szimpátia és saját fejem tisztántartása is kellett ahhoz, hogy Sopronban töltsem a húsvéti időszak hétvégéjét.

Azért azt gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az út hosszú. Bántóan hosszú. De tavaly is olyan jó élményekkel gazdagodtam Pécsen, a négyes döntőn, hogy kár lett volna ezt kihagyni.

A Soproni belváros nem egy egyszerűen átlátható és könnyen közlekedhető rész, de végül megoldva: parkolóhelyet is találtam, ráadásul a szoba elfoglalása is tükörsimán ment. Olyan nagyon sok idő sem volt, mert bevallom, hogy most jártam először a Novomatic Arenában, úgyhogy azért kellett néhány perc, mire találtam parkolóhelyet és bejutottam a csarnokba. Szombaton egy kicsit késve érkeztem, de annyi baj legyen, hiszen a Szekszárd-BEAC meccs ment, a másik elődöntő. Az NKA Universitas Pécs-Sopron rangadó pedig az esti idősávba került. Itt ismét muszáj megállni egy pillanatra, mert nem hagy nyugodni az a tudat, hogy mennyire igazságtalan tud lenni ez a lebonyolítás. Ki is fejtem, hogy miért.

Az egyik kupaelődöntőt egy olyan csapat játszotta, amelyik éppen most esett ki a rájátszásban, mert hazai pálya előnyből kikapott a TFSE MTK-tól. Ők játszottak azzal a BEAC-cal, akiket az egyébként nem túl acélos formában játszó Pécs legyűrt oda-vissza a rájátszásban. A másik ágon pedig összejön egy Pécs-Sopron. És akkor vegyük ezt végig a pécsiek szempontjából:

A legjobb nyolcban bárkivel összesorsolhatnak. Teljesen rendben van. Megkapod a DVTK-t. Heroikus mérkőzésen legyőzöd a legnagyobb esélyest, a címvédőt és bejutsz a legjobb 4 közé. Elveszik a DVTK-tól a négyes döntő rendezési jogát, hiszen Miskolcon feltehetőleg senki nem lenne kíváncsi 4 másik csapatra, de legalább minden csapatnak irgalmatlanul messze van. Teljesen oké, logikus döntés ez a szövetségtől. Na de amikor tudod, hogy mi a sorsolás, akkor a két ősi rivális közül odaadod az egyiknek a hazai pályát? Ez viszont több, mint érdekes.

Pedig egyébként nem szurkoltunk rosszul azzal a maroknyi pécsi drukkerrel, de értelemszerűen a soproniak azért hangosabbnak bizonyultak hazai környezetben. A meccsre felesleges is sok szót fecsérelni. Elfogultság ide vagy oda, sajnos az látszott, hogy a kulcsjátékosaink egyáltalán nem találják a ritmust, nincsenek formában és egy nagy erőlködéssé vált az egész mérkőzés. A kezdeti jó játék viszonylag gyorsan apátiába fulladt és simán megnyerte a Sopron az elődöntőt. Az látszott, hogy a pécsi lányok mindent beleadtak, hogy meglegyen a döntő, de ez inkább görcsös, de teljesen hasznavehetetlen befejezésekben manifesztálódott, amitől mindenkin kiült az ideg.

A bronzért kellett menni, ez már önmagában is bosszantó volt, plusz adalék volt az idegösszeomlás fele vezető úton, hogy semmi nem akart összejönni aznap, de mégsem lehetett senkit számonkérni, mert mindenki mindent beleadott és annál nagyobb volt a különbség, hogy egy-két játékvezető édesanyját becsmérlő rigmus feloldja a feszültséget, úgyhogy maradt a puffogás a szállásig. Ott meg aztán tovább borzolta a kedélyeket, hogy mivel a Pécs meccse a kihagyhatatlan kategória - elvégre azért mentem - így ugrott a győri állatkert és ezzel együtt a capybarák megetetése is, mert nem maradt rá idő. Sebaj, van más alternatíva is, hiszen Sopron szép város. Zuhany, egy kis önkínzás az M4-en leadott ismétlés megtekintésével, aztán alvás.

Ébredés, reggeli a szálláson, szállás elhagyása. Nincs más hátra, mint megismerni Sopron történelmi belvárosát, megnézni a Tűztornyot, enni egy frenetikusat valahol, megkóstolni a sütiket és sétálni egy hatalmasat. Nyilván egy jó sörözés sem maradt volna el, ha nem én vagyok a sofőr. De az voltam. Nos, egy magyarnak azért Sopron sem olcsó, de az osztrákoknak az. Minden vendéglátó egység ugyanis szinte kivétel nélkül tele van Ausztriából érkezőkkel. Egy francia boltban kávé, kekszek, másutt néhány különleges üdítő, nevezetességek részletes áttekintése, majd jöhet az ebéd, egy jó értékeléseket bezsebelő helyen. Nem is voltam csalódott.

Na de ami a legfontosabb, irány a 15:30-as bronzmeccs a BEAC ellen, ami után mintegy bojkottal felérően irány a francba el, mert ki kíváncsi ugye egy Szekszárd-Sopronra, ha még akár haza is érhetek emberi időben.

És megtörténik a szinte teljes képtelenség. A BEAC megnehezíti a dolgunkat. Persze egy kupa mindig más, na de ez hihetetlen. Sok gondolat kavargott a fejemben. A sok sérülés, a sok válogatott játékos csapágyasra hajtása, a nem teljesen egészségesek játszatása...de nem lehet kifogás, a BEAC-ot akkor is meg kell verni. És kijött a különbség. A kulcspillanatokban jöttek a vezérek, mutattak karaktert. Végre valami megindult. Aztán újra összeomlott, majd megint helyreállt a rend. Egy kaotikus hullámvasút végén meglett a győzelem, ezzel együtt a bronz bekerült a pécsi nyakakba. És akkor legyen csalódott az ember, mert az aranyra számított? Bele lehet kapaszkodni abba a pozitívumba is, hogy a legmélyebb gödörből sikerült egy nap alatt kiutat találni és megmutatni, hogy ezt a csapatot soha nem szabad leírni.

Megküzdöttek saját magukért egyénenként és megküzdöttek egymásért csapatként. Azért egy kicsit ott motoszkál bennem a mi lett volna ha...de persze ez a sportban nem működik, mint tudjuk. De ha mindenki 100%-os...

Egy ilyen kiszámíthatatlan sportágban, mint a női kosárlabda, egyszerűen nem tudsz haragudni egy ilyen csapatra. Elutazol órákat, ők meghálálják ezt azzal, hogy mindent beleadnak a győzelemért. És vannak az olyan elátkozott napok, mint a szombati, amikor ez sem elég, mert minden ellened fordul. És ha ezek után 1 nap alatt bronzérmet akasztanak a nyakadba, akkor igazi bajnok vagy.

Aztán már csak hazáig kell túlélned a vonalon, ami tele van szarvassal, ocsmány minőségű utakkal és borzalmas sofőrökkel. És persze még ennél a beszámolónál is sokkal hosszabb.

Ha konklúziót kell vonni, akkor megérte. A felgyülemlett dühöt ki lehetett szurkolni, az energiákat el lehetett használni és mindvégig egy olyan csapatnak szurkolhattál, amelyik rászolgált.

A bronz az új arany.

Én pedig továbbra is magabiztosan állítom, hogy minden pécsi lány újra rátalál a csúcsformára, akkor a legnagyobb bajnokesélyes az NKA Universitas Pécs.

Vendégszerző: Figler Armand