A süllyedő hajón hirtelen mindenki navigátor lett
Van valami egészen lenyűgöző abban, amikor egy hosszú éveken át olajozottan működő rendszer egyszer csak recsegni-ropogni kezd, és azok, akik addig csendben ültek a fedélzeten, hirtelen előlépnek tapasztalt viharmadárnak. Mintha mindenki pontosan tudta volna, hol van a zátony – csak éppen valahogy senki nem szólt időben. Vagy ha szólt is, akkor olyan diszkréten, hogy azt legfeljebb a teakonyha kávégépe hallhatta.
Most, hogy a politikai széljárás megváltozott, sorra érkeznek a vallomások a Fidesz háza tájáról. Nem hangos lázadások ezek, inkább finom önéletrajzi korrekciók: apró utólagos jelzések arról, hogy azért voltak odabent olyanok is, akik sejtették, hogy valami nincs teljesen rendben. Révész Máriusz államtitkár Indexnek adott interjúja például már-már külön műfajt teremt: a későn érkező belső ember keserédes memoárját.
A történet középpontjában Balásy Gyula és kommunikációs birodalma áll, amelyről Révész immár egészen őszintén beszél. Olyan őszintén, amennyire azt az ember egy elveszített választás után hirtelen megengedheti magának. Az államtitkár szerint a rendszer rossz volt, nem volt verseny, mindenki ugyanazzal az egy szereplővel dolgozott, ráadásul elképesztő árazásokkal. Sőt, mint mondja, ők ezt jelezték is. Többször. Konkrét számokkal. Konkrét példákkal. Voltak látogatások, egyeztetések, meglepett miniszterek és aggódó szakemberek. Egy ponton már szinte látni magunk előtt, ahogy valahol egy tárgyalóban komoran bólogatnak a jelenlévők a hatszoros túlárazás hallatán, majd minden megy tovább ugyanúgy.
Az egészben talán az a legszebb, hogy ebben az utólagos történetmesélésben mindenki megőrizte a saját erkölcsi integritását. Senki nem támogatott semmit igazán, legfeljebb kénytelen volt együtt élni vele. Senki nem helyeselte a rendszert, csak hát „így alakult”. Mintha egy egész államigazgatási struktúra sodródott volna éveken át egy láthatatlan áramlatban, amely ellen senki sem tudott tenni. A miniszterek meglepődtek, az államtitkárok panaszkodtak, a hivatalok döntöttek, de valahogy mégis mindig ugyanazok a szerződések születtek meg.
Révész különösen óvatosan fogalmaz, amikor Rogán Antal neve kerül szóba. Nem mond semmit direktben, csak elegánsan odatolja a reflektort a megfelelő irányba: „meg kell nézni, ki írta ki a közbeszerzéseket és ki bírálta el”. Ez már a kifinomult politikai túlélés nyelve. Az ember nem nevez meg senkit, csak hagyja, hogy a hallgatás töltse ki a mondatok közötti réseket.
És persze ott van a klasszikus magyarázat is arra, miért nem történt mindez nyilvánosan évekkel ezelőtt. „Egy kormányban vagyunk” – mondja Révész, és ebben a félmondatban talán benne van az elmúlt másfél évtized egyik legtömörebb politikai önvallomása. Mert valóban furcsán vette volna ki magát, ha valaki a kormányból nyíltan nekimegy egy másik hatalmi központnak. Sokkal praktikusabb volt csendben maradni, majd évekkel később, amikor már inog a rendszer, elmesélni, hogy azért odabent akadtak aggályok.
Az ilyen interjúk mindig egy korszak végének biztos jelei. Amikor már nem az a fontos, ki mit csinált, hanem hogy ki tudja hitelesebben bizonyítani: ő valójában már régóta tudta, hogy baj lesz. A politikai emlékezet ilyenkor hirtelen rendkívül szelektívvé válik. Az addigi közös felelősségből finom egyéni távolságtartás lesz, a lojalitásból pedig óvatos lábjegyzet.
Közben Balásy Gyula is szinte bűnbánó hangulatban ajánlja fel cégeit az államnak, mint egy vállalkozó, aki ráébredt, hogy a történelem mégsem mindig örök időkre írja a szerződéseket. Az egész történetnek van valami sajátosan magyar bája: senki nem hibás igazán, mindenki meglepődött, mindenki próbált szólni, és mindenki csak most kezd el igazán beszélni róla.
Utólag ugyanis már feltűnően sokan látták előre a problémákat. Csak hát akkoriban valahogy halkabb volt a hangjuk.
lefty
