"Ez nem csak Szilágyi Liliánáról szól. Szól ez mindenkiről, akit valaha bántalmaztak testileg, lelkileg, szexuálisan."

Tegnap Szilágyi Liliána úszónő nyilvánosan kiállt és elmondta: az apja testileg, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta, már kicsi lány korától kezdve. D. Tóth Krisztának, az Elviszlek magammal című műsorban beszélt arról, ebből a közvetlen környezetén túl – de talán még ők sem – senki nem érzékelt semmit, nem tudták, mi zajlik a négy fal között. Ez a lány gyermekkorától kezdve rettegésben élt, és most 25 évesen jutott el arra a pontra, hogy beszélni tud az őt átélt borzalmakról. Szilágyi Liliánáról tegnap óta rengeteg cikk született, a cikkek alatt pedig rendre felbukkannak a nevető emojik és a „miért most szól” „nagyon divatos ez mostanság” „ezt állítja ő” típusú, mindenféle empátiát nélkülöző hozzászólások. Gerber Petra kommentárja. 

Az interjú itt nézhető vissza: 

Döbbenetes. Döbbenetesnek tartom, hogy ma a társadalmunk legitimizálja az erőszakot. A nevető emojik, a „miért most szól” jellegű hozzászólások egy csapásra csinálnak az áldozatból bűnbakot, s addig amíg társadalmi szinten nem vagyunk képesek, hajlandók kiállni és azt mondani, az erőszak rossz, az erőszaknak nincs helye, az erőszak büntetendő, egészen addig teret és lehetőséget biztosítunk az olyan szörnyetegeknek, akik testileg, lelkileg és szexuálisan bántalmaznak másokat: gyerekeket, testvéreket, partnereket, idegeneket. Akárkit. Egészen addig, amíg kérdőjeleket teszünk egy ilyen történet végére, egészen addig, amíg társadalmilag elfogadottnak, s közben magánügynek kezelünk egy olyan kérdést, ami mindannyiunk közös ügye, nos addig ezek a szörnyetegek köztünk járnak majd és mindenféle következménytől nem tartva szipolyozzák ki testileg, lelkileg és szexuálisan a náluk gyengébbeket: gyerekeket, testvéreket, partnereket, idegeneket. Akárkit.

Döbbenetes. Döbbenetes, hogy ma, a 21. században, az az ember, aki minden erejét és bátorságát összeszedve, nyíltan képes beszélni a fájdalomról, a borzalomról, a tragédiájáról, az az ember egy utolsó suttyó bűnöző szintjére süllyed a társadalmunk szemében, holott büszkének kellene rá lenni. A bátorságáért, a kiállásáért és azért, hogy hosszú idő után végre beszélni tud arról, ami egy egész életre megbélyegezte. Ami, fontos, ez nem csak Szilágyi Liliánáról szól. Szól ez mindenkiről, akit valaha bántalmaztak testileg, lelkileg, szexuálisan.

Szól ez rólam is. Rólam, aki 19 évesen csak egy kis szerencse „segítségével” nem lett szexuális erőszak áldozata. Én sem beszéltem erről sokáig. Mert a szégyen, a fájdalom, a trauma sokkal nagyobb annál, mintsem, hogy ki tudjuk mondani, azokat a szavakat, amik egyébként kikívánkoznának. Később, pszichológus segítségével megtanultam kezelni ezt a fájdalmat és már sokkal könnyebben beszéltem róla. Néhány, hozzám közel álló személy ismeri a történetet, most pedig kizárólag azért írom le, mert kétségbeejtőnek tartom azt, hogy ma tabuként kezelünk egy olyan témát, ami igenis közös társadalmi ügyünk, amiben szerepet kellene vállalni minden jóérzésű embernek.

Esetemben nem történt tragédia, de attól még az emlékezetemben az az este tele van fájdalommal és szégyennel. Szégyellem magam, mert azon az estén sokat ittam, szégyellem magam, mert nem voltam elég körültekintő. Szégyellem magam azért is, mert valaki drogot kevert a piámba. Mindezek miatt szégyellem magam, de talán a legjobban azért szégyellem magam, mert ittam. Mert, ha nem iszom, ha teljesen magamnál vagyok, akkor talán nem drogoznak be, nem hurcolnak el és nem akarnak bántani.

Sokáig, nagyon sokáig, hosszú évekig magamat hibáztattam, s talán valahol nagyon mélyen még mindig magamat tartom felelősnek azért, ami történt. A józan eszem tudja, hogy senkit nem jogosít fel a másik ittas állapota arra, hogy bántsa, - akár testileg, akár lelkileg, akár szexuálisan – de a lelkem néha belehasad ebbe az emlékbe. Azon az estén nem tudom ki volt mellettem, néha úgy hiszem a jó Isten. Valaki fogta a kezem, valaki lökött rajtam egy hatalmasat és valaki a fejemben az ordította, hogy fuss! Fuss olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz. Én pedig csak futottam és futottam. Gyakran álmomban máig futok, céltalanul, egyedül, könnyek között futok a nagy semmibe. Több mint tíz éve történt mindez, s ugyan szakember segítségével úgy érzem amennyire lehetséges feldolgoztam a történteket, de ennek ellenére ez az esemény olyan hatással volt az életemre, olyan bélyeget rakott rám, amit soha senki nem fog tudni levakarni. Pedig velem végül nem történt tragédia. Gondoljunk csak bele, egyetlen másodpercig, mit érezhet az az ember, akit gyakorlatilag kicsi gyerekkorától kezdve, megállás nélkül bántalmaznak testileg, lelkileg és szexuálisan. Lássunk túl a nevető emojikon és a „miért most szól” kommenteken és legyünk végre bassza meg emberek! Érző lények, aminek állítólag teremtettek minket.

Végezetül pedig itt van Szilágyi Liliána posztja, azé a Szilágyi Liliánáé, akinek a bátorsága példaértékű, azé a Szilágyi Liliánáé, aki sokkal több egy nevető emojinál.

Szerző: Gerber Petra 

Címlapkép: Illusztráció, Pexels