Nem, nem jár le a trianoni szerződés 100 év múlva, azaz most

2020. június 4. 08:10 2020. jún. 4. 08:10

Mert már "lejárt" a párizsi békeszerződéssel. Sok a félremagyarázás és a tévhit még mindig a nemzeti traumával kapcsolatban.

100 éves tévhitek, amelyeken nem segítenek a politikusi megszólalások

Szomorú hírrel kell kezdeni, sajnos június 4. után nem térnek vissza a Kárpátok hófödte bércei Mária országának kebelére, mint ahogyan nem lesz újra magyar Fiume sem sajnos. 

Rengeteg tévhit él az emberekben a trianoni békeszerződés kapcsán, kedden a témát több éve kutató Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport publikálta egy májusi közvéleménykutatásának eredményét, amely szerint hiába érdekli a magyarok kétharmadát kifejezetten a történelem, 

"a trianoni békeszerződés pontos dátumát, a terület- és lakosságvesztés mértékét, illetve a nem magyar nemzetiségűek arányát a történelmi Magyarország területén csupán a népesség egy százaléka tudta többé-kevésbé helyesen. Ha a területi-, népesség-, és nemzetiségi arányokkal megengedőbbek vagyunk, akkor is a népesség csupán 7 százaléka van tisztában a tényekkel."

A történelmi tévhitek eloszlatását a politikusi megnyilatkozások sem segítik, számtalanszor használták már fel a nemzeti traumát politikai haszonszerzésre minden oldalon, a napokban is sikerült egy közjogi méltóságnak olyat állítania, ami ha egy történelem tanszék szigorlatán hangzott volna el, akkor azt egy azonnali egyessel honorálta volna a vizsgabizottság. De ugyanilyen politikai haszonszerzés volt a kettős állampolgárság kapcsán 23 millió románnal riogatni.

Nem egyik pillanatról a másikra "jött össze" a trianoni helyzet

A Trianonhoz vezető okok között meg kell említeni azt, hogy Magyarországon (Horvát- és Szlavónország nélkül) 1910-re is csak relatív többségben (54,4 százalék) volt a magyarság, a többiek valamilyen más nemzetiséghez tartoztak. Emiatt a XIX. század végétől egyre erősebbé vált az asszimilálás a magyarság részéről (kulturálisan ugyan elismerte a Magyar Királyság a nemzetiségeket, de területi autonómiát nem adott nekik), amit eltérő módon fogadtak a nemzetiségek, leginkább azok álltak ellen, akiknek a nemzetté válása már elindult (például a szerbeknek és románoknak létezett addigra már önálló állama a Monarchia szomszédságában).

A szlávok a dualista berendezkedésű Monarchiát akarták trialistává formálni, és amikor ez nem jött össze, akkor felerősödtek a szeparatista hangok. A Monarchia boszniai térnyerése sem tette lieblinggé az államalakulatot a Balkánon, és hát az emiatt is elindult első világháborúban az antant is ott keresett szövetségest, ahol tudott, hogy legyűrjék a császári Németországot, és a viszonyt kényszerből vele egyre szorosabbá fűző Monarchiát (ekkor ígérték meg a románoknak Erdélyt például).

Sokkal árnyaltabb az 1918-1920 közti időszak, mint ahogy azt most hiszik

Szokás azt emlegetni, hogy 1918 őszén az osztrák-magyar államalakulat az ellenség földjén állt a frontokon, összeomlását a hátországban bekövetkezett forradalmak okozták. Ez amellett, hogy a német tőrdöfés-elmélet hazai alkalmazása, nem is mondható igaznak. 

IV. Károly magyar király látogatása az isonzói csaták helyszínén 1918. januárjában, Monte San Michelén. A király előtt Kratochvil Károly altábornagy - Fotó: fortepan.hu, adományozó: Széman György, képszám: 115884

Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című 2018-as könyvében írta meg, hogy 1918 őszére a Monarchia csapatai totálisan le voltak rongyolódva, az első vonalba kerülő katonáknak az onnan visszaérkezők adták össze a ruházatot, és az ellátásuk is finoman szólva nem volt elégséges. A hátország ugyanúgy éhezett, több éve jegyrendszer és egyre erősödő rekvirálások voltak (erről lásd bővebben Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban című munkáját, de vonatkozó szépirodalmi példa Móricz Zsigmond Szegény emberek című 1916-os elbeszélése, mely egyszerre mutatja be a falusi életet a háború alatt, és az első magyar leírása az akkor még egyáltalán nem ismert poszttraumás stressz szindrómának.)

Révész Tamás tavaly megjelent könyvéből (Nem akartak katonát látni?) az is kiderül, hogy csak a csapatok egy része (főleg a nyugati és olasz frontról érkezők) utazott Magyarországra zárt alakzatban (ez részben jól felfogott érdekük is volt, mert így nem rabolták ki őket a tegnap még fegyvertárs nemzetek), de például a balkáni és román fronton lévő egységek napok alatt széledtek szét a fegyvernyugvás híreire, mert már tele volt a bakancsuk a háborúval. Az sem segített a frontokon álló katonák harci morálján, hogy Tisza István Károlyi Mihálynak igazat adva a Parlamentben október 17-én elismerte, hogy

"ezt a háborút elvesztettük."

Szokás Károlyi Mihály nyakába varrni a magyar területek elcsatolását, mert hogy ő és kormánya szereltette le a hazatérő katonákat. Ezzel kapcsolatban érdemes ismét Révész Tamás könyvét forgatni, mert abból kiderül, hogy leszerelést még a Monarchia vonatkozó tervei alapján hajtották végre, másrészt emellett párhuzamosan már elkezdték az új hadsereget szervezni. (Más kérdés, hogy a hadseregbe alig pár tízezren léptek be, míg a nemzetőrségek és polgárőrségek nagyobb vonzerővel bírtak, a férfiak a szűkebb pátriájukat nagyobb kedvvel védték, mint a tágabb hazát.) A leszerelés azért is fontos volt, mert az október végén, november elején vidéken kitört fosztogatások (melyek egyszerre voltak "parasztfelkelések", nemzetiségi területen az "urak" - a magyarok - elleni felkelések, és sok helyen pogromok is kialakultak a zsidóság ellen) során sok katona (zömmel hátországi egységektől) tűnt fel ezekben. A fosztogatásokba és az azt követő pacifizálásba Hatos Pál könyve szerint legalább ezren haltak bele, többen, mint a vörösterrorba és közel annyian, mint amennyi a fehérterror áldozatainak száma.

(Pécsről például 1918. novemberének elején rendeltek ki Pélmonostor körzetébe egy erősebb nemzetőr századot, hogy a Kácsfaluban és Bolmányban folyó fosztogatásokat megfékezzék. Az első harcérintkezésbe három nemzetőr belehalt, az akkori sajtóhír szerint másnap a század némileg megerősítve - négy ágyúval és két géppuskával - tért vissza rendet tenni, ekkor már kevesebb volt az akadékoskodás ellenük. De a Pécsi Napló 1918. november 9-ei számában megjelent cikk szerint Mohácson is volt ribillió, azt is a pécsi nemzetőrök tették helyre.)

1919, Budapest, Rákóczi út - Baross tér sarok, háttérben balra az Imperial nagyszálló, jobbra a Központi Szálloda (később Szabadság szálló) - Fotó: fortepan.hu, adományozó: Horváth Miklós dr., képszám: 129284

De a nem éppen erős hadsereg, kiegészülve a nemzetőrséggel még így is sikereket tudott elérni például a csehek ellen 1918 végén, 1919 elején. Más kérdés, hogy az antant a magyar felet állandóan az újabb és újabb demarkációs vonalak betartására kötelezte, ám ezzel automatikusan kvázi elismerte a románok, csehek és szerbek területi nyereségét. Károlyiék ekkor még hittek az igazságos, wilsoni eszméken alapuló békekötésben - bár egyre kevésbé.

1918-ban már feltűnt a "Nem, nem, soha!"-szlogen

Azt el kell ismerni, hogy Károlyi finoman szólva sem volt a legjobb politikus, erőtlensége mellett naivitása is többször felülírta a reális helyzetértékeléseket, de például 1919. március elején a Székely Hadosztály előtt azt mondta Szatmárnémetiben Az Est című lap március 4-ei számában megjelentek szerint, hogy 

"(...) ha a wilsoni eszmék nem válnak valóra, ha a megegyezéses béke és az önrendelkezési jog eszméjét meghazudtolják és olyan békét akarnának velünk aláíratni, a mely Magyarország szétdarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.(...)"

A "Nem, nem, soha!" jelmondatot a Károlyiék által alakított Országos Propaganda Bizottság már 1918 végén használta a plakátjain az Urbanlegends vonatkozó cikke szerint, a szatmárnémeti beszédről készült filmhíradóban pedig ezzel a felirattal magyarázták (akkor még némafilmek voltak) a beszédet: "Nem, nem, soha nem írok alá olyan békeszerződést, amely Magyarországot feldarabolná."

1919, Tanácsköztársaság, plakátok Budapesten - Fotó: fortepan.hu, adományozó: Bojár Sándor, képszám: 177236

Szakáy Sándor történész, a Veritas Intézet vezetője egy 2018-as, Hatos Pállal közös interjúban úgy nyilatkozott, hogy Károlyi erélytelen volt (mert nem törte le a Pogány József-féle Katonatanács uralmát) és a hadsereg demokratizálódásának ötlete is "szamár elképzelés" volt, a tisztek és a vezérkar jó részét elbocsátotta, ezt a kommunista Kun Béláék próbálták meg orvosolni a Tanácsköztársaság idején azok visszahívásával.

"A Vörös Hadsereg vezérkarában szinte mindenkit megtalálunk a későbbi magyar királyi Honvédség katonai elitjének tagjai közül: Sztójay Döme, Werth Henrik, Jány Gusztáv, Szombathelyi Ferenc, Csatay Lajos, Lakatos Géza, Náday István, Vörös János, Hennyey Gusztáv… Szívesen vállalták akkor a szolgálatot. Nem a bolsevista eszmék miatt, hanem egyrészt, mert újra volt egzisztenciájuk, de főleg, mert a szülőföldet, a hazát akarták védeni. Több mint 54 százalékuk a később elcsatolt – akkor még csak megszállt – területekről származott ugyanis (...)"

- nyilatkozta a Válasz Online-nak. 

Révész Tamás fentebb említett munkájában olvasható, hogy bár Kun Béláék a nemzetközi bolsevizmus felvirágoztatásáért vállalták a harcot a román és cseh csapatokkal szemben, azért a toborzásban elővették ők is a nemzeti kérdést, főképp a keleti területeken. Az északi hadjárat sikerét többek között azért adták fel, mert Kunék abban bíztak, hogy az antant táviratában olvasható homályos ígéret nyomán meghívják őket a béketárgyalásokra - cserébe a márciusi Vix-jegyzékben rögzített határvonalak mögé kellett vonulniuk (anno ezt nem fogadta el Károlyi). Ez azonban nem tett jót a sereg moráljának, és a veszteségek miatt toborozni is kellett, de a nyári toborzás a mezőgazdasági munkák miatt nem volt kivitelezhető, a Duna-Tisza közi lakosság jó része emiatt sem akart belépni a Vörös Hadseregbe, amit a proletárkormány terrorral "honorált". A dunántúli megyék lakói pedig azt követelték, hogy csak a településük védelmében használják őket, a frontra nem volt nagy kedvük kimenni.

Végül a tiszai áttörés kudarca tett pontot a kommunista uralomra augusztus elején, és adott teret a március óta Szegeden gyűlő ellenforradalmi erőknek, hogy a román és francia csapatok engedélyével átmasírozhassanak a Dunántúlra augusztus közepén. Aztán tiszti különítmények, pogromok, fehér lovon belovaglás, bűnös város, Somogyi-Bacsó gyilkosság, Horthy kormányzóvá választása, majd a békeszerződés aláírása következett (és a román, majd 1921. augusztusának második felében a szerb megszálló csapatok is elhagyták a trianoni országterületet, de a konszolidáció és a határkiigazítások még pár évig folytak).

1920. Magyarország, Szeged, Trianon elleni tüntetés a Városháza előtt - Fotó, címlapi kép: fortepan.hu, adományozó: Fődi Gábor, képszám: 24029

 

Ez a közel sem teljes felsorolás mutatja, hogy nem volt olyan fekete-fehér és egyszerű az élet akkortájt, mint ahogyan azt a mából látni vélik egyesek (pláne, ha még hozzászámítjuk a több mint 400 ezer menekült kérdését, a spanyolnáthában meghaltakat, a gazdaság megtorpanását - hogy csak pár témakört említsek Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című friss kötetéből, de Romsics Ignác Erdély elvesztése, vagy Hajdu Tibor-Pollmann Ferenc A régi Magyarország utolsó háborúja című könyvét is haszonnal lehet forgatni).

Érdemes tehát ezeket is számba venni, mikor június 4-én 16:30-kor egy percre megáll az élet Magyarországon, és megkondulnak a harangok, hogy emlékeztessenek arra, 100 éve vált bizonyossá, hogy bő 3,2 millió magyar másik országba került hazájából. 

 

Szerző: V.G.

Forrás: Pécsi STOP

@ifmobil
@endmobil