Atom nagy túra

Az Energiaklub szervezésében kis pécsi csapat látogatott a múlt héten Németországba. A csoport tagjai között szakemberek, diákok, civil aktivisták, blogger és újságírók, köztük e sorok írója volt. A szédületes tempójú három napos út érintette a Lüchow-Dannenberg régió több helyszínét, Salzgittert és a remlingeni Asse II sóbányát, ma – éppen kiürítésre váró – nukleáris hulladéktárolót.

Lüchowban a Gorlebenbe tervezett mélységi, majd a felszínen végül megvalósult átmeneti hulladéktárolót övező, immár több mint 40 éves civil ellenállás résztvevőivel, valamint térségi és helyi politikusokkal, városvezetőkkel találkozhatott a kis csoport. Salzgitterben zöld politikus tartott előadást arról, hogy milyen ellenállás bontakozott ki a környéken létesített és tervezett több nukleáris hulladéklerakó ellen. Remlingenben pedig a Németországban ma már legendás Asse II hulladéklerakóban magyarázták el részletesen, hogy került oda több mint 120 ezer hordó nukleáris hulladék, illetve hogy milyen heroikus erőfeszítéseket tesznek ma, hogy a talajvizet szennyező edényeket eltávolítsák onnan.

A rövid idő alatt begyűjtött elképesztő mennyiségű ingerből most igyekszünk egy kis csokrot összeállítani, amit szerénytelenség lenne az út összefoglalásának nevezni, inkább afféle figyelemfelkeltő írás ez.

A gróf, a grófné meg a hippik

Lüchowban személyesen is találkozhattunk Anna és Andreas von Bernstorffal. A grófi család neve azután lett ismert, hogy az állam 1977-ben az ő földjükön fekvő sóbányát nézte ki Gorlebenben egy mélységi atomtemető helyszíneként. A környező kisebb területek gyorsan elkeltek, ám a grófot nem mozgatta meg a mesés összeg, amelyet a birtok egy részéért ajánlottak. Akkor még igen keveset lehetett tudni az atomhulladékokról, és még a német állam sem kommunikált olyan őszintén, mint manapság.

Azt viszont pontosan tudta Andreas von Bernstorff, hogy nem szeretne az amúgy gyönyörű alsó-szász birtoka végébe semmilyen ipar. Meg egy őse által írt könyvben is arról olvasott, hogy miként kell megőrizni a családi birtokot a következő nemzedékeknek. Ezért aztán a gróf és a felesége ellenállt, és ellenáll a mai napig. A gróf a jogviták és tiltakozások kezdetén 35 éves volt, felesége tíz évvel fiatalabb.

Az elmúlt ma már több mint 40 évük, két emberöltő javarészt azzal telt, hogy megóvják a birtokot egy atomtemető építésétől a kiszemelt sóbányában. Az állam közben őrületes erőfeszítéseket tett, hogy átvigye az akaratát, máig tartó jogi huzavona támadt, de ennek részletei egy külön cikket igényelnének. Hogy finanszírozni tudják az állammal vívott jogi csatát, a grófi család sóbánya-részvényeket bocsátott ki, amit vettek is a helyiek, mint a cukrot.

Atomtemető a kertembe? Akkor inkább legyen Woodstock...

A gróf és családja fellépése nem csak a magyar delegációra volt elképesztően inspiráló hatással, de az egész környéknek nagyon komoly tartást adott. A kezdetektől sokan csatlakoztak a tiltakozáshoz, így az ősi család sarja egy platformra került a helyi gazdákkal, zöld aktivistákkal és azokkal, akik a tiltakozás hírére gyakorlatilag a környékre költöztek – ne felejtsük el, a hetvenes évek végén járunk, Európa boldogabbik felében javában tombolt a hippimozgalom. Az ősi család sarja így együtt tiltakozott olyan, német nagyvárosokból érkezett hippikkel, akik közül többen végül az amúgy békés környéken telepedtek le.

Kemény nők

A környékbeli hölgyek igen aktívan kivették a részüket a tiltakozásból, erről Asta von Oppen volt régiós parlamenti képviselő beszélt. Mint mondta, az itt élő anyák keményen harcoltak és teszik a mai napig. Egyikük, Kerstin Rudek természetvédelmi aktivista a gorlebeni ellenállás egyik ikonikus alakja lett, de komoly szerepet vállalt Anna von Bernstorff is. A grófnő fiatal kora óta főleg az egyházi fórumokon küzdött az atomtemető ellen, ez ott komoly fegyverténynek bizonyult.

Végül Gorlebenben egy felszíni ideiglenes tárolót épített a kormány, miközben a huzavona a végelegesnek szánt atomtemetőről a mai napig folyik. A felszíni tárolóba 1995 és 2011 között hordták az atomhulladékot, de nem volt benne köszönet. A fent vázolt széles körből verbuválódott, ám rendkívül szervezett ellenállók miatt a Franciaországból indult konvojok menetideje másfél napról olykor egy egész hétre nőtt, alkalmanként 15 ezer, de volt, hogy 30 ezer rendőrnek adott munkát.

Ahogy Kerstin Rudek mondta: sokba került az államnak, de az is volt a cél, hogy sokba kerüljön. Ma már mindenki, aktivisták és képviselők is nyíltan beszélnek a rendőri brutalitásról, amely ezeket az akciókat övezte. Ugyanakkor a sajtó érdeklődése is éppen a szállításokkor fordult aktívan az ellenállás felé – és enyhítette valamelyest a rendőri fellépés szigorát.

Ipar az atomipar ellen

Ursula Schönberger volt zöldpárti szövetségi parlamenti képviselő Salzgitterben fogadta a magyar csoportot. A város öt kilométeres körzetben 25 ezren dolgoznak az iparban, ugyanakkor számos nukleáris létesítmény van a közelben. Ilyen a Konrad nevű vasércbánya, a morslebeni és a Salzgitter melletti Asse sóbánya, amelyek mind kis- és közepes radioaktivitású lerakóként működnek. Érthető, hogy amikor tiltakozni kezdtek a lerakók üzemeltetése, illetve a végleges atomtemetők telepítése ellen, akkor nem csak Salzgitter és más környező városok közösségei, farmerek és környezetvédők csatlakoztak ehhez, de ipari szakszervezetek is, kifejezetten az ottani „vasasok”.

Esse jó, Asse jó...

A tanulmányút utolsó állomása a remlingeni Asse II nevű sóbányában tett látogatás volt. Az információs központban egy előadás volt az előétel, amely kimondottan élvezetesen vezette fel az utat a bánya történetének kezdetétől az ötvenes években a végtelen energiáról szőtt álmin át napjainkig. Mint kiderült: a hetvenes években nagyjából olyan szinten állt az atomügyek társadalmasítása, mint ma Magyarországon: hiába tüntettek az 1967-től 1978-ig nukleáris hulladékkal töltött bánya előtt olykor tömegek, a bányatársaság soha nem tájékoztatta a civileket. Ma már az olyan látogatócsoportokat is őszintén tájékoztatják, mint amilyen a miénk volt.

Arról, hogy mivel a mérnökök nem tárgyalak a bányászokkal, nem derült ki, hogy a száz éve kitermelt 5 millió köbméter só hűlt helye nem tett jót a hegy állékonyságának. A hibás döntések végeredménye ismert: a több mint 120 ezer hordónyi sugárzó hulladékot megpróbálták sóval elzárni, ám egyes kamrákból már fertőzött vizet csapolnak le, a sugárzás megjelent a környékbeli karsztvizekben is. Az irdatlan mennyiségű hulladékot most – atomszemmel nézve – őrült tempóban igyekeznek kinyerni a hegy gyomrából.

A magyar szemmel felfoghatatlan módon őszinte tájékoztatás csúcspontja az egykori sóbánya mélyében tett látogatás volt. A csapatot 500-tól 750 méteres mélységig vezették végig, így láthattuk a szobát, ahonnan elsüllyesztették a hordókat, de azt a helyiséget is, ahol a fertőzött víz nagy része betör a bányába.

A helyszínen kiderült: a miénk volt az első magyar csoport, amely alászállt Asséban. Meglehet, hogy ezt az útvonalat utolsóként jártuk be, a helyben kapott tájékoztatás szerint ugyanis például az a helyiség, ahol a vizet felfogják már akár jövőre víz alá kerülhet.

Eközben a kies Kárpátok ölében

Miközben Németországban az őrült fejvakarás mellett - hogy mit is kezdjenek az egyre szaporodó nukleáris hulladékkal és a meglévő tárolókat sújtó gondokkal – ma egy egészen komoly és őszinte szembenézés folyik, idehaza

Az viszont nyilvános volt, hogy éppen néhány napja tartottak a rendőröknek olyan nagyszabású gyakorlatot, amelyben azt szimulálták, hogy egy veszélyes anyagokat szállító kamiont természetvédelmi aktivisták igyekeznek különböző módszerekkel megállítani.