A fél banánok országa
Amint az a mellékelt fotón is látható, a kiskereskedelem elébe megy a vásárlói igényeknek. Ha a vásárlók az önjáró, hálózatról és akkuról egyaránt működő toronyórát keresnének, akkor bizonyára azt tennék ki a polcokra. A magyar vásárlók egy része azonban, főleg kisnyugdíjasok és nagycsaládosok, nem ennyire igényesek és adott esetben egy fél banánnal is beérik.
Az ötvenes-hatvanas években volt egy viccesnek szánt, valójában szomorú igazságot tartalmazó mondás, miszerint „a konyak a dolgozó osztály itala, amelyet választott képviselői útján fogyaszt”. Fél banánt akkor még nem lehetett kapni Magyarországon, igaz, egészet sem: a déligyümölcsök a kiváltságosok csemegéi voltak, csakúgy, mint a nyugati utazás vagy a személygépkocsi.
Mostanra sok minden megváltozott, de a rászorultság maradt. (Az egykor volt Emmi nevű minisztérium egy belső körlevele szerint a szegénység kifejezés helyett a hivatalos megfogalmazásokban a rászorultságot kell használni.)
Az Egyensúly Intézet 2024-es szegénységfelméréséből az derül ki, hogy „minden ötödik magyar kénytelen lemondani az orvosi kezelésről, a fűtésről vagy az étkezésről – a szülők nyolc százaléka nem tudja fedezni a gyermekei alapvető szükségleteit – az emberek negyede-harmada az infláció miatt rákényszerült arra, hogy drasztikusabban meghúzza a nadrágszíjat.” Igaz, a Nemzetgazdasági Minisztérium ezzel a megfogalmazással messzemenően nem ért egyet, mint közleményükben kifejtették, „közgazdaságtani egyszeregy az az alapvetés, hogy saját döntésük alapján jövedelmüket a családok elfogyasztják vagy megtakarítják. Így a fogyasztási adatok önmagukban csak korlátozottan értelmezhetők, abból a szegénységre való következtetést tenni rosszindulatú csúsztatás”.
A szegénységhez persze a gyenge forint is hozzájárul. Ezzel Orbán Viktor is egyetért, legalábbis, volt idő, amikor neki is ez volt a véleménye. Például 2004-ben, amikor 245 forint volt egy euró, azt mondta a Fidesz vezetője: „A gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak.”
Rég volt, talán igaz sem volt a 245 forintos euró. Mostanában más idők járnak, a fél banánok, a 410 forintos euró, valamint a számtalan szegényember országa lettünk. Aki látja az ünnepeken – és most már hétköznapokon is – a meleg ételért sorban álló embereket, megérti, hogy a szegénységhez nem feltétlenül muszáj munkanélkülinek, vagy éppen hajléktalannak lenni. Lehet úgy is szegénynek lenni, hogy van munkánk és fedél a fejünk felett, de arra már nem jut, hogy kiváltsuk a gyógyszereinket, új ruhát vegyünk a gyereknek, jó iskolában taníttassuk, élhetőbb életet biztosítsunk a számára. Tisztes szegénységnek mondják az ilyet, miközben tudvalevő, hogy a szegénység tisztességtelen. Az ember természetes állapota ugyanis nem az, hogy éhezik, fázik, vagy menekül, hanem az, hogy normálisan él.
Jobb helyeken pedig egy egész banánt is képesek elfogyasztani. Arról nem is szólva, hogy brit tudósok kimutatták: egy egész banán kétszer annyi vitamint tartalmaz, mint egy fél banán.
