Éltünk mi már ilyen országban, hazugságra épült az is

2020. május 17. 05:20

„Volt már ilyen. Mint nő, arra gondolok, hogy nincs új a nap alatt, és hogy jé magas platformos cipőt is hordtam már tinédzser koromban. Így aztán ez a rendőrautó a ház előtt sem újdonság, ezeket láttuk már, és ezek mind pontosan ugyanolyanok, amilyeneket annak idején távolról figyeltünk.” Ha ismerősek ezek a mondatok az olvasónak, az nem véletlen: tegnap olvashatták őket Koncz Zsuzsa Hírklikknek adott interjújában.

Igen. Volt már ilyen, éltünk mi már ilyen országban. A miénk volt az is. A szülőföld, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szovjetekről nem is szólva. Nekünk volt a legdemokratikusabb diktátorunk mind közül.

Negyven évig tartott az előző átkos. A mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy mindig úgy lesz, ahogyan van. Nem is idegesítettük magunkat a szükségesnél jobban, elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk.

Ha úgy vesszük, megengedő volt velünk az előző átkos. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit vár el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjon bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. (Megvett minket és lenézett bennünket). Nem hittünk benne, és a hatalom is pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Még csak el sem várta tőlünk, hogy higgyünk neki. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van. Tapsolni nem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit nem lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit.

Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályait.

Becsukta a szemét, és hülyének tettette magát. Tudtuk, hogy hazudik, és a hatalom is tudta: tudjuk róla, hogy egyetlen szava sem igaz. A hazugság tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött.

Egészen addig, ameddig össze nem dőlt.

És most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost. De ennek már vége, újabban megint úgy élünk, mint régen. Előkeressük egyszer már bevált régi játékainkat, behúzzuk fülünk, farkunk, hátha ez elég lesz a túléléshez. Abban reménykedünk, hogy ennek a hatalomnak sem kell, hogy szeressék, megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, van neki szavazója nélkülünk is, amennyi kell. Kevéssel beéri, már azzal is megelégszik, ha a nyakunkon maradhat örökre.

Forrás: hirklikk.hu