Lejárt szavatosságú politikai termék

Politológus körökben egyre többen gondolják, hogy valami „műszaki hiba” miatt akadozik a Rogán-féle hazugsággyárban a választási hívószavak termelése. Mintha megakadt volna a képzeletbeli tű a lemezen, 2022-óta nem sikerült igazán új, ütőképes sértést kitalálni a jobboldalon a politikai ellenfél lejáratására. A „gyurcsányozás” már mindenkinek a könyökén jön ki, a dollárbaloldal sem szólt akkorát, mint az várható volt a propagandagyárban. 

„Az Orbán-rezsim az utolsó tíz évben a korábbinál szegényesebb ellenség-narratívát termelt ki magából” – mondja Ágh Attila politológus professzor. Ebből az időszakból a migráns-témát véli a leginkább markáns ötletnek, mert abban az időben ezzel még szinte teljesen uralni lehetett a politikai kommunikációt. Ebben a 2022-es „háborúpártiság” szlogenje hozott változást, amely egyik napról a másikra felülírt minden korábbi, a baloldal lejáratására szánt minősítést. 

Még a kormányhoz közeli elemzők is kénytelenek elismerni, hogy sem a baloldali pártok, sem azok szavazói nem veszik magukra ezt a jelzőt, ám a jelenlegi választási kampányban mégis ragaszkodik a jobboldal minden megszólalója ahhoz, hogy ezzel kezdje a mondókáját. „Ennek az oka az, hogy a miniszterelnök képtelen volt két dologgal megbirkózni: egyik oldalon a katasztrofális gazdasági válsággal és az eladósodás tényével, másfelöl az úgynevezett kegyelmi válság politikai következményeivel. Februártól hibát hibára halmozott a kormányzati propaganda, nem tudták sem feldolgozni, sem kezelni a helyzetet” – véli a professzor. Meglátása szerint a kormányzati „védekező mechanizmus” leblokkolt, olyannyira, hogy a Magyar Péterrel kapcsolatos szinte valamennyi támadásuk humorba fulladt. Példaként azt a bizonyos „női szemüveg” ötletet említi, amit a frissen feltűnt politikus ügyesen ki is tudott a maga javára használni. A Fidesz gyakorlatilag szorongatott helyzetben, érvek szűkében kénytelen nekifutni a következő EP ciklus „törvényhozói” megválasztásának. 

„Az ország katasztrofális gazdasági helyzetét önmaguk idézték elő, amikor harcba szálltak az unióval”, emlékeztet Ágh Attila. Hosszú évek óta másról sem szólnak az utcai plakátok, mint a brüsszeli vezetés, vagy a testületek szidásáról. Olyannyira, hogy az erőteljes uniós szembefordulás teljesen eluralta a hazai közbeszédet. A Brüsszellel vívott függetlenségi harc eredményeként apadtak el a támogatási források, miközben a szövetségesei körében is egyre jobban elszigetelődött a magyar kormány. „A békeharcos imázs maradt az egyetlen menedéke Orbánnak. Ehhez kénytelen visszatérni akkor is, amikor választási körútra indul, amikor a gabonaraktárban, egy pincében, vagy éppen a piactéren szólítja meg a hallgatóságát” – mondja a professzor. 

A fideszes politikusok megszólalásairól érkező visszajelzések is arra utalnak, hogy a legfanatikusabb támogatóikon kívül a szavazótábor nagyobbik fele számára egyre nehezebben értelmezhető, hogyan tud egy Magyarország méretű ország kormánya, vagy akár az egész társadalom, ténylegesen beleszólni a határainkon túl dúló háború sorsába? Ebben a helyzetben milyen alapon lehet felosztani a társadalmat háború- vagy békepárti táborra? Miként kell azt egy falusi piac hallgatóságának értelmeznie, hogy az egész Európai Unió, amelynek része vagyunk, háborúpárti, de mi nem? Ágh Attila úgy gondolja, lassan „egy univerzális világlátássá” válik a kormányfő szemében a háború- vagy békepártiság emlegetése, pedig a gyakori hivatkozások azt már alaposan elkoptatták. „Az egyszerű emberek szembefordulnak vele, mert nem értik, nem ad választ azokra a napi gondjaikra, amelyek nyomasztják az életüket” – teszi hozzá. 

Mint mindenféle „terméknek”, a politikai narratíváknak is megvan a maguk optimális szavatossági idejük. A professzor nagyon meglepőnek tartaná, ha a nyári választások után, egy következő kampányciklusban, újra elővennék a Fidesz eszköztárából ezt a már most sem túl hatásos lejáratási módszert. Különösen a fiatalok esetében gondolja úgy, hogy 2026-ban a választók többsége már immunissá válna erre a kontraproduktív, kopott érvelésre. 

Jól látszik, hogy a választásokig hátra lévő szűk hónapban a kormányoldalon már nem tudnak újabb hívószót kitalálni. Addig is tudomásul kell vennünk, hogy a közmédiában bármiről legyen szó, a végén minden alkalommal be fogják mondani, „mi békét akarunk”. 

Pedig az igazságtól sok esetben ez is ugyanolyan távol áll, mint a kormány sok más kijelentése. Vannak olyan esetek, amikor a NATO kérésére nem lehet nemet mondani, mondjuk át kell engedni területünkön katonai szállítmányokat, hadianyagokat, s ilyenkor – napokkal később – valahol egy eldugott kis hírben jelenik meg az igazság. „A Fidesz már régen túl van azon, hogy ne tudna szembenézni a maga nyilvánvaló hazugságaival” – állapítja meg Ágh Attila. „– A háború fogalma mára kitágult, a régi típusú háborúk ideje lejárt. A NATO-csapatok jelen pillanatban is ott vannak Ukrajnában, persze nem a lövészárkokban, hanem az összecsapások megtervezésénél, a technikai felszelelések kezelői között. Mindezt azért vetettem fel, mert ha volna Magyarország területén olyan katonai műholdfigyelő NATO-egység, mint amilyen Lengyelországban biztosan, azt a békepárti Orbán azonnal letagadná.”