Nekünk Németh Szilárd kell

Nem akarok most hosszan példákat sorolni, elég legyen felemlíteni néhány nevet: Borkai, Szájer vagy éppen Völner. Most viszont nem kívülről jött a kényszer. A kormány, Orbán határozta el, hogy elveszi a katásoktól azt, amit eddig kaptak, és lényegében az egész országtól a rezsikedvezményt. Azt a kedvezményt, ami eleddig – fogalmazzunk így – a zászlóshajójuk volt, még azokban az időkben is, amikor ezzel a rezsi-rizsával – bocsánat a szlengért – éppenséggel át voltak verve az emberek. (A kormány olcsóbban szerezte be a gázt, mégis drágábban adta tovább; haj-haj ellenzék…)

Most azonban véget ért a hét bő esztendő, ahogy ezt a mi bölcs miniszterelnökünk mondá, beindult az infláció – már egy éve –, amit csak fokozott a választási pénzosztogatás, aztán pedig, vitathatatlanul, a háború. Ráadásul az Európai Unió kekeckedik velünk, nem adja a pénzt, a helyreállítási alap euróit, holmi jogállamiságot követel, a biztonságot, hogy a pénz oda kerül, ahova kerülnie kell – szóval, mindezek együttesen vezettek odáig, hogy hozzá kellett nyúlni a szent tehénhez. 

Még néhány héttel ezelőtt is az volt a kabinet fő állítása: megvédjük a rezsicsökkentést. Mi tagadás, akkor valóban alacsony rezsiről beszélhettünk; miközben elszálltak a világpiaci árak, óriásira nőtt az államháztartás hiánya, elszállt a forint – soroljam még? Nem lehetett tovább hazudni a bőséget, nem volt hová nyúlni, óriási gazdasági baj fenyegetett, és fenyeget még most is. És akkor ott álldogál az a szent tehén, amelyet muszáj lesz egy kicsit odébb lökni, muszáj lesz bejelenteni: hozzányúlunk a tarifához. 

És jött a zavar. Mit mondjanak, hogyan közöljék? Kivételesen előbb született meg a döntés, mint a kommunikációs terv. Annyit rögzíthetett Orbán a szakemberek számára: a rezsivédelem gondolatának benne kell maradnia a mondataikban. Használták is az első pillanattól kezdve, de úgy állt a mondatokban ez a panel, mint tehénen a gatya. Lássuk be persze: nem könnyű egy áremelést úgy bejelenteni, mintha semmi sem történt volna, sőt… Nem is sikerült, ezért aztán teli lett az ellenzéki sajtó, valamint a közösségi média a pánik számaival; Úristen, mennyit kell majd szeptembertől fizetni a gázért, meg az áramért. Hatalmas számok keringtek, mindenki számolgatott, és a legtöbben arra jutottak: nem tudják majd kifizetni a számlájukat. Oly erőssé vált a kétségbeesés hangja, hogy még a szegény katások megszólalásait, nota bene a demonstrációit is elnyomta. 

És akkor megszületett az ötlet. Nem új ötlet, de ha már egyszer bevált, beválik másodszorra is. Elsőként Menczer Tamás ült a televíziós kamerák elé – küldte őt oda az agit.prop osztály – és fejtette ki, hogy a kormány havonta 160 ezer forintot hagy az emberek zsebében. A külügyi államtitkár – újra csak: Úristen – szavai azonban lehulltak a semmibe, nem kapta fel őket a nyilvánosság. De sebaj: megvolt az irány. Következett a nagyon hiteles rezsipolitikus, Németh Szilárd, aki Tusnádfürdőről üzente meg, hogy mi itt a valóság, hogy nincs is akkora baj, a kormány most is segít, nem vesz el pénzt, sőt, inkább ad. A hatalom sajtója egyre erősebb támogatást nyújtott, szidta a baloldalt, mint minden baj okozóját, az EU-s pénzek elvételének főkolomposát, és dicsérte saját magát, az úttörő ahol tud, segít. Táblázat készül arról, hogy valójában mit is köszönhetünk Orbánnak: ha nem lenne rezsicsökkentés, ha a piaci árakat kellene fizetnünk, akkor több mint kétmillió forint terhelné éves szinten, a családi kasszát. Vagyis ez a jó kormány megment mindannyiunkat. Leginkább persze önmagát, hiszen, hogy ne legyen azért gond azzal a családi kasszával, legott felemelte saját fizetését, nem kevéssel, több, mint félmillió forinttal. De ki figyel oda az ilyen apróságokra, ugye mi csak magunkra koncentrálunk, nekünk pedig kétmillióval jobb az életünk. A Magyar Nemzet nevű, újságnak aligha nevezhető valami, azt harsogja címlapján, hogy a kormány megint megvéd bennünket. És innen kezdve nincs más kommunikáció, csak ez. Legyünk hálásak, köszönjük meg a gondoskodó államnak, hogy ennyire odafigyel ránk, nem engedi, hogy a háború, Soros, meg a baloldal együttesen tönkre tegye az életünket. Ja, persze spórolni azt kell, Gulyás Gergely már hozzá is látott, pedig még nem érvényesek az új tarifák, de egy szerény körülmények között tengődő miniszternek idejében kell hozzászoktatnia magét a córeszhez. 

Helyreállt tehát a világ – magyar – rendje: megvan a kommunikációs panel, és ez a nép, a jelek szerint, újra hálás szemekkel néz az ő Vezérére. Másutt, másoknak sokkal rosszabb. Nálunk a legjobb. Igaz, hogy fizetni majd nem tudunk, igaz, hogy üres a pénztárcánk, igaz, hogy nincs pénz az élelmiszerre sem – az árak az egekben –, de a magyar kormány legalább szeret bennünket. Hogy mennyire, azt hamarosan látni fogjuk a sárga csekkeken: igaz, hogy a számok magasak lesznek, de ott olvashatjuk majd, hogy ha nem lenne Orbán, mekkorák lennének. 

Nekünk Németh Szilárd kell…