Polgár, segítsd a kirúgottakat!
Kirúgták a Kölcsey Gimnázium több tanárát. Nem az volt a bűnük, hogy rosszul tanítottak – ettől még maradhattak volna a tanári kor legvégső határáig –, hanem az, hogy épp ellenkezőleg: szerettek volna még a mostaninál is jobban tanítani. Tisztességesebb körülmények között, nem „röhejes jövedelemért”, ahogyan azt Novák Katalin – akkor még nem államfő – néhány évvel ezelőtt oly empatikusan megfogalmazta. A diákok elkeseredettek, amiért hiányolniuk kell szeretett tanáraikat, tiltakoznak és tüntetést szerveznek. Most végre szakítani kellene azzal a szokással, hogy a fotelből szimpatizálunk a tiltakozókkal. Melléjük kellene állni, nemcsak szóban, de minden lehetséges eszközzel. És nem csupán a tanártársaknak, a diákoknak és szüleiknek, hanem mindenkinek. Azoknak is, akik ma még azt gondolják, hogy nincs közük ehhez a rettenethez.
Nem szóltál, amikor lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezermilliárdot. Nem a te ügyed volt, nem volt ott pénzed, miért is szóltál volna. Így jártak, gondoltad magadban.
Nem mentél ki az utcára, amikor belerúgtak a devizahitelesekbe, átkapcsoltál a másik híradóra, amikor azt mutatták, hogy viszik a házukat a fejük fölül, mert neked nem volt devizahiteled. Az ember addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér, morogtad magad elé, miközben előrángattál egy sört a hűtőből. Ha nincs kölcsön, nincs tartozás, gondoltad, és nagyon sajnáltad azokat, akiknek a bank elvitte a házat a fejük fölül.
Hallgattál akkor is, amikor megrövidítették az egyenruhásokat, a civileket. Nem vagy devizahiteles, sem rendőr, katona, tűzoltó. Nem vagy civil.
Nem szóltál, amikor kisemmizték az ápolókat, az ápoltakat. Időseket, fiatalokat. Páros lábbal beleszálltak a nagymamákba, a kismamákba. Nem vagy ápoló, nem vagy ápolt. Nem vagy még nagymama, nem vagy már kismama.
Sajnáltad őket és remélted, ha csendben maradsz, megúszod valahogy.
Nem szóltál, amikor rossz lett a kéményseprőknek, a pékeknek, a zöldségeseknek. Miért is mondtál volna bármit! Kéményt csak messziről láttál, kenyeret soha nem sütöttél, zöldséget csak vásároltál, el soha nem adtál.
Nem a te ügyed volt ez sem. Szomorkodtál, amiért másoknak rossz lett, de hát ilyen az élet, nem lehet mindenkinek mindig jó.
Nem szóltál, amikor éhező gyerekekről hallottál. Nem mentél az utcára, nem vonultál, nem tiltakoztál. Sajnáltad szegényeket, miközben magadban örültél, hogy nem vagy gyerek, és nem vagy annyira szegény, mint azok, akiknek még nálad is kevesebbjük van.
Nem szóltál, amikor láttad a hazájukból elűzött menekülteket. Nem vagy menekült, gondoltad magadban, falak vannak körülötted, tető a fejed fölött. Van otthonod, nem kell házat, hazát, szülőföldet és minden ingóságot magad mögött hagyva idegen országok ismeretlen pályaudvarain várakoznod.
Nem szóltál soha, amikor szólhattál volna. Nem tiltakoztál, nem vonultál. Pedig, és ezt ott legbelül te is tudod, belőled is bármikor lehet egyenruhás, vagy civil, ápolt, vagy ápoló. Menekült, pék, zöldséges, nagymama és idős ember, vagy éppen fiatal. Devizahiteles, kéményseprő.
Bárki lehet bármelyikünkből.
