Rendszerváltást? Együtt, balról!
Az elmúlt hetekben sok beszélgetést, vitát folytattam a Magyar Szocialista Párt együttműködési ajánlata kapcsán. Nem titok: elsősorban az ellenzék politikai vezetőit igyekszünk meggyőzni a lehető leghatékonyabb együttműködés ügyében – az ellenzéki szavazók ugyanis ezen már rég túl vannak, rég egyetértenek az együttműködéssel. Pontosan tudom, hogy nem csak személyes élményem ez, de minden ellenzéki politikust minden rendezvényen leginkább arról kérdeznek, hogy mikor fogunk már össze – és soha nem arról, hogy miért nem mondunk még sokkal több rosszat egymásra.
Az MSZP tudatosan maradt ki az elmúlt évtized ellenzéken belüli összetűzéseiből. Legkésőbb a 2014-re bevezetett választási rendszerrel mindenkinek föl kellett volna ismernie, hogy vagy együtt indulunk, vagy addig marad Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke, amíg csak akar. Kunhalmi Ágnessel együtt nagyon vigyázunk arra, hogy egyetlen lehetséges és szükséges politikai szövetségesünknek se okozzunk olyan sérelmet, ami aztán elnehezítené az együttműködést. Megálljuk minősítgetés nélkül. Ha nehéz, akkor is.
Technikai értelemben egyáltalán nincs alternatívája a 2026-os közös listának és közös egyéni jelölteknek. Csak így megy. Nem is értem az erről folyó vitákat. Szintén lehetetlen dolog, hogy az idei önkormányzati választáson még mindig nem világos minden érdekelt számára, hogy ahol nem egy ellenzéki indul egy fideszessel szemben, ott drasztikusan csökken az ellenzéki győzelem esélye. Nem tudom és nem is akarom megérteni, hogy miért jelentek meg mindenféle „ráindulók” egyes helyeken, és miért lehetetlen békében, ultimátumok és vádaskodás nélkül megegyezni arról, hogy kivel váltsuk le vagy tartsuk távol a fideszes jelöltet.
Az EP-választáson pedig, bármilyen csábító is a külön listák felvonultatása, ha szétspriccelünk, akkor a végén az marad az egyetlen a kérdés, hogy lesz-e olyan ellenzéki párt, amely a Fidesz mandátumainak a harmadát, mondom, a harmadát képes elérni! Ezt árulja utána bárki „győzelemként”? A 12:4 arányt? És a többiek tényleg úgy gondolják, hogy egy-két uniós állás kellő ellentételezése annak, hogy ezt a választást is toronymagasan nyeri Orbán Viktor pártja? Érdemes lemondani annak az esélyéről, hogy fel tudjunk mutatni a Fidesz listája mellett egy hasonlóan erős, MÁSIK listát? Miközben teljesen világos, hogy csak két markáns vélemény van jelenleg a nyilvánosságban: Orbán Viktor az EU-t ellenfélnek tekinti, mi, ellenzékiek pedig szövetségesnek, lehetőségnek, természetes közegünknek.
Pláne, hogy az együttműködésre legutóbb képes és hajlandó pártjaink Brüsszelben eleve egy közös többség részeként vezetik az Európai Uniót. Konzervatív, szocialista, liberális és zöld frakciók, együtt. Mi meg itt szórakozunk azzal, hogy a magyar vesztesek sorrendjét beállítsuk. Mire jó ez?
A patrióta baloldal továbbra sem fog a szükséges és lehetséges szövetségeseibe beletaposni. Van viszont egy ajánlatunk, és ez a másik apropója az írásomnak: azt kérjük, hogy a következő együttműködés alapja egy mindenki számára vállalható, de egyértelműen baloldali karakterű program legyen. Miért szeretnénk ezt?
A NER-rel folytatott, lassan másfél évtizede zajló csatáink egyik fontos tanulsága az, hogy annál nagyobb esély van a sikerre, minél masszívabb összefogással és minél egyértelműbben baloldali jelölttel, programmal, ajánlattal jelentkezünk. Nem véletlen, hogy a jobboldali Bokros Lajos még nem tudta megszerezni azokat a fővárosi szavazatokat, amelyekkel a tényleg baloldali és tényleg közös jelölt Karácsony Gergely aztán főpolgármesterré lett. Nem véletlen, hogy a történelmi vereséget a markánsan jobboldali Márki-Zay Péterrel, 2022-ben szenvedtük el – míg például 2014-ben a Fidesznek még minden mocskos trükkre szüksége volt, hogy győzzön, és legalább egy kis időre a kétharmadát is megtartsa.
Ki merem jelenteni, hogy megpróbáltunk mindent annak az elméletnek a bizonyítására, hogy a Fideszt jobbról, kiábrándult fideszesekkel lehet leváltani, de ez a stratégia egyre nagyobb kudarcokat hozott. Mi a Magyar Szocialista Párttal a jobboldalt háromszor, ebből kifejezetten Orbán Viktort kétszer már legyőztük. Balról. Sem Horn Gyula, sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc nem azon versenyzett, hogy jobboldalibbnak tűnjön előbb az MDF, majd a Fidesz politikusainál. Mi ezt a receptet ismerjük, nekünk ez bevált, és azt hiszem, eleget pihentettük ahhoz, hogy minden más kísérlet kudarca után újra elővegyük.
Különben is: gondoljuk már végig, mi a bajunk a Fidesz kormányzásával? Az, hogy nem elég jobbos? Nem elég konzervatív? A túrót. Szolidárisabb kormányt szeretnénk, amelyik több felelősséget vár el fent, és több lehetőséget nyújt lent. Igen, ez egy többkulcsos adórendszert is jelent, ami a szegényeknél többet hagy, a luxusból többet kér. A minimálbérből meg semmit, az megint adómentes lenne. De az például mindenkinek jó, hogy a befizetett szja minden ötödik forintja helyben maradna, az önkormányzatnál. Az is közös érdek, hogy megszüntetjük a betegellenesen hosszú várólistákat az egészségügyben, meghatározva a kritikus várakozási időt, amit nem léphetnek át. Garantált megélhetési minimumot vezetnénk be. A fiatalok pedig 18 évesen úgynevezett minimumörökséget kapnának az állam által nyitott Esélyteremtő Megtakarítási Számláról. A családtámogatás súlypontját az első gyerekre helyeznénk, hisz a demográfiai tragédia oka nem a sokadik gyermek vállalásának, hanem eleve, általában a gyermekvállalásnak az elmaradása. Az első baba sem születik meg. Felismerve a lakhatási krízist, százezer új bérlakást építenénk. Megszüntetnénk a rezsi alapdíjakat.
Rengeteg javaslatunk van még, egy 99 oldalas baloldali program ezek alapja. Hajlandók vagyunk tárgyalni, vitázni, kompromisszumot kötni, de egy dologra már nem: nem hisszük el, hogy a magyar emberek egy, a Fidesznél jobboldalibb kormányt szeretnének. Ami gondunk-kritikánk van a Fidesszel, az balról találja Orbán Viktor kormányzását. Csakis együtt, balról támadva tudunk győzni.
