A tajvani kártya a nyomásgyakorlás eszköze, de a történet nem Tajvanról szól

Az utóbbi időben az Egyesült Államok elnöke finoman, de egyre gyakrabban tér el az országa által évtizedek óta hangoztatott Tajvan-politikától, miközben a hivatalos csatornákon a Fehér Ház egyfolytában azt állítja, hogy nem változott hozzáállásuk a Kína által a saját területének tekintett szigetországhoz. Ám ahhoz, hogy kiderítsük, tulajdonképpen milyen is Tajvan és az USA kapcsolata, vissza kell pörgetnünk az időt. 

A mai Tajvan elődjével, a Kínai Köztársasággal az Egyesült Államoknak volt kapcsolata. Azt a területet ugyanis, amelyet létrejöttétől, vagyis 1912-től 1949-ig Kínának nevezünk, a Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) uralta, előbb Szun Jat-szen, majd Csang Kaj-sek vezetésével. Ezt az államalakulatot a polgárháborúban legyőzték a kommunisták, és kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek és körülbelül 2 millió követője Tajvanra menekült, majd közölte, hogy továbbra is övék a Kínai Köztársaság. Az Egyesült Államoknak korábbról volt velük diplomáciai kapcsolata. Ez az államalakulat Tajvan szigetén, és néhány kapcsolódó apróbb szigeten virágzott, s Kína nevében 1971-ig ez az államalakulat ült az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amelynek Kína – mint vétójoggal rendelkező nagyhatalom – a tagja. 1971-ben az ENSZ Közgyűlés megszavazta, hogy a Kínai Népköztársaság jogosult a tagságra, nem pedig Tajvan. 

Azóta is dúl a vita: Amerika szándékosan hagyta-e azt, hogy így döntsön a közgyűlés, vagy nagyon is igyekezett ezt megakadályozni, de nem sikerült. Az első verziót erősíti, hogy abban az időben, 1971 végén, 1972 elején zajlottak Henry Kissingernek, az Egyesült Államok korábbi külügyminiszterének titkos diplomáciai útjai Kínában. Richard Nixon elnök is elment ’72-ben Pekingbe, és tárgyalt Mao Ce-tunggal. Igaz, a diplomáciai kapcsolatot csak 1979-ben vették fel, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az Egyesült Államok hivatalosan is elismerte az „egy Kína” elvet. Utána pedig Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatot Tajvannal, amely ugyan államnak látszik, de folyamatosan csökken a nemzetközi elismertsége, nem tagja az ENSZ-nek, nem tagja semmilyen olyan nemzetközi szervezetnek, ahol a tagság feltétele az önálló államiság. A Világkereskedelmi Szervezetnek tagja maradt, hiszen ott önálló vámterületek vannak jelen. Ugyanígy ott van a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, mert az olimpiai mozgalom valójában egy civil szervezet. 

Az amerikai törvényhozás azonban 1979-ben elfogadott egy külön törvényt, amit úgy hívnak, hogy a tajvani kapcsolatok törvénye. Ez kimondja, hogy nincs diplomáciai kapcsolat, de az Egyesült Államok intenzív kulturális, gazdaság, pénzügyi és más kapcsolatokat ápol Tajvannal, valamint a tajpeji kormány fennhatósága alá tartozó szigetekkel, szükség szerint pedig fegyverszállítással is hozzájárul a védelmi képesség fenntartásához. Ezt a helyzetet nevezik stratégiai kétértelműségnek. Az amerikaiaknak Tajvanon nem nagykövetségük van, az Amerikai Intézet képviseli őket. Ennek feladatai között olyanok is szerepelnek, amiket más esetekben nagykövetségek látnak el. Közreműködhet például a vízumok kiadásában. Formálisan ezt a tokiói amerikai nagykövetségen adják ki, de hogy a pecsétet hol ütik rá, az az ő belső dolguk.

Ugyanígy Washingtonban is működik egy úgynevezett Tajvani Intézet, nem diplomáciai mentességekkel és kiváltságokkal. Az amerikai kormány ugyan ’79-ben ígéretet tett Pekingnek, hogy fokozatosan csökkenti, majd megszünteti a fegyverszállítást Tajvannak, ezt azonban sosem tartották be. Ez is része a „tajvani kártyának”, amellyel a kétoldalú kapcsolatok függvényében igyekeznek nyomást gyakorolni Kínára. A feszültebb nemzetközi helyzetben azonban Kína is hasonlóképpen cselekszik. Ezt láthatjuk napjainkban.  

Annál is inkább, miután Kínában több mint tíz éve törvénybe iktatták, hogy be akarják fejezni az országegyesítést, vagyis Tajvannak vissza kell térnie az anyaországhoz. S bár ezt elsősorban békés eszközökkel, tárgyalásokkal szándékoznak megoldani, de három esetben fegyveres erő alkalmazására is jogot formálnak. Ezek közül az első, ha Tajvan hivatalosan deklarálja a függetlenségét. A második, ha Tajvanon külföldi katonai erők jelennek meg, vagy állandó katonai bázisokat létesítenek. Ugyancsak beavatkoznának, ha Tajvanon belpolitikai fegyveres konfliktus, polgárháború alakulna ki, s felbomlana a közrend. 

Természetesen Pekingben minden esetben mérlegelhetik, hogy szükséges-e a katonai erő alkalmazása. Jelenleg például már vannak amerikai fegyverek a szigeten, sőt, kiképzők is érkeztek, hogy megtanítsák a tajvani katonákat a használatukra. Kínában eldönthetik, hogy ez már beavatkozás, vagy sem. Néhány éve, amikor tüntető tajvani diákok elfoglalták a parlament épületét, arról kellett Pekingben határozni, hogy az már belpolitikai válság, vagy még nem. 

Amikor viszonylag jó volt a kínai-amerikai viszony, Washington kínosan vigyázott arra, hogy jelentős, magas állami tisztségviselők ne utazzanak Tajvanra. Nemrég azonban Tajpejben járt Nancy Pelosi, a kongresszus elnöke, vagyis az Egyesült Államok harmadik legmagasabb rangú állami tisztségviselője. Ez erős politikai nyomást jelentett, nem véletlen, hogy a kínai hadsereg azonnal hadgyakorlatba kezdett, gyakorlatilag egy hétre blokád alá vonta Tajvant. Azóta pedig már Biden elnök is mondott olyat, hogy akár amerikai katonák is védhetik Tajvant. Kína-szakértőnk azonban kétli, hogy Tajvan ér annyit az Egyesült Államoknak, hogy egy nyílt konfliktust kockáztasson Kínával.  

Tény ugyanis az is, hogy az amerikai vállalatok eddig többet fektettek be Kínában, és az ázsiai nagyhatalom cégei is nagyobb számban vannak jelen Amerikában, mint bárki máséi. Ez kölcsönös gazdasági függés, amelyet nagyjából Trump elnöksége óta az Egyesült Államok megpróbál szétválasztani. Ugyanakkor Kína az amerikai államkötvények legnagyobb külföldi vásárlója. Az amerikai államadósság nyolc-kilenc százaléka napjainkban kínai kézben van. 

Valójában arról van szó, hogy két nagy szuperhatalom gazdasági, politikai, katonai értelemben együttműködik egymással, meg harcol, vetélkedik, aszerint, ahogy ez a nemzetközi életben alakul. Ebben a kétoldalú küzdelemben minden eszközt felhasználnak, amivel nyomást tudnak gyakorolni a másikra. Technológiát, befektetést, kereskedelmet, vámokat, mikor mit, és ezeknek az eszközöknek az egyike a tajvani kérdés. Hiszen Kínában ez alapkérdés, a nemzeti egyesítésről szól a dolog. 

Az biztos, hogy a tajvani kártya egy erős nyomásgyakorlási eszköz az amerikaiak kezében, és fontos politikai kérdés Kínában, beleértve az Amerikához fűződő viszony meghatározását is. De a történet valójában nem Tajvanról szól. A jelenlegi amerikai elnök és csapata nyilvánvalóan és láthatóan azt a logikát követi, hogy egyszerre kell nyomást gyakorolni Oroszországra és Kínára, és meggyengíteni mind a kettőt, amennyire csak lehet. Vagyis úgy ítélik meg, hogy az Egyesült Államok gazdaságilag, katonailag, politikailag, diplomáciailag elég erős ahhoz, hogy a két nagy ellenfelét, a két nagyhatalmat egyszerre győzze le. 

A több évtizede Kínával foglalkozó szakember hozzátette: most még nem világos, hogy beválik-e ez a számítás, vagy sem. A történelem tele van olyan példákkal, amikor csak utólag lehet pontosan megítélni, jók voltak-e az előzetes kalkulációk. Az amerikai döntéshozók nyilván értékelték, elemezték, kikémlelték, megítélték a helyzetet, és a jelek szerint úgy határoztak, hogy egyszerre próbálják nyomás alá helyezni két nagy riválisukat és igyekeznek diadalmaskodni felettük. Majd utólag derül ki, jól döntöttek-e. Ahogy az angolok mondják, a puding próbája, ha megeszik.