Hol élünk, és hol él a vezér?

Aki a Kossuth rádió „interjúnak” nevezett műsoraiból, vagy Orbán Viktor közösségi oldaláról akar tájékozódni a világ és benne Magyarország helyzetéről, az annyit tudhat meg, hogy bár mindenki ellenünk van, de szerencsére akad egy ember, aki biztosan áll a viharban és az ő vezetésével el lehet kerülni minden bajt. Unalomig ismételgetett állítások hangzottak el legutóbb is, mindenről a szankciók tehetnek, de a magyarok nem hagyják magukat. A miniszterelnök az Európai Bizottság múlt heti döntéséből csak a pozitívnak tartott részt volt hajlandó kommentálni, az aggasztó helyzet miatt kényszerűen átalakítandó jövő évi költségvetésről is csak felületes magyarázatot adott, a végén pedig még kitért kedvenc témájára, a fenyegető migrációra. Kinek juthatna ezek után eszébe, hogy a száguldó infláció nem is csekély részben az elhibázott gazdaságpolitika következménye. Hogy az Európai Unió éppen Orbán Viktor és csapatának eddigi ténykedése miatt szigorította meg jelentősen a pénzcsapok kinyitását. Miután pedig a miniszterelnöki szózatban egy szó sem esik róla, kit érdekel, hogy az oktatás gondjai miatt – és nem csupán a pedagógusok béremeléséért – egyre szélesebb a tiltakozás országszerte. A jelenlegi hatalom azzal foglalkozik, amivel akar. 

Arra a kérdésre pedig, hogy hol élünk és hol él a vezér, igen látványos választ kaphattunk a mostani állampárt ifjúsági szervezetének tisztújító kongresszusán. Oda a legmegfelelőbb embert, a kiemelt társadalompolitikai ügyekben a miniszterelnök munkájának támogatásáért felelős miniszterelnöki biztost delegálták. (Van ilyen poszt is napjainkban, kissé bonyolultan hangzik ugyan, de nyilvánvalóan szükség mutatkozik rá.) Nyitrai Zsolt pedig teljesítette küldetését, elismeréssel adózott a Fidesz és a Fidelitas áldozatos munkájának, egyúttal a földbe döngölte a „baloldali” ellenzéket. Majd eljutott odáig, hogy kijelentette, „a magyar fiatalok akkor járnak jól, ha Fidesz-kormány van, a fiatalok akkor lépnek előre, ha Orbán Viktor vezeti az országot". De ez még nem volt elég, a jövőre is kijelölte a teendőket: „a feladat adott: 2026 után is hívják úgy Magyarország miniszterelnökét, hogy Orbán Viktor”.  

Alig több mint hetven éve, 1952. márciusában a Magyar Állami Operaházban születésnapot ünnepeltek. Ott hangzott el többek között: „Rákosi elvtárs 60. születésnapján egész népünk meg van győződve arról, hogy Rákosi elvtárs vezetésével hazánk végre a helyes útra tért. Arra az útra, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat, hanem amely a szabad és a szabadságukért s a békéért és demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hivatott biztosítani hazánk további felemelkedését még fényesebbé, még dicsőbbé tenni a világban a magyar nevet!”  

Azt mindenki eldöntheti, hogy a miniszterelnöki biztos szavai hasonlítanak-e az egykori dicshimnuszhoz. Más korszak, más célok, más kifejezések, de a végeredmény lényegében ugyanaz. Kell egy mindenhatónak látszó vezér, akinek a feje köré glóriát lehet fonni, és aki örökkön örökké irányíthatja népünket a szebb jövő felé. 

És akkor már mindegy is, hogy a hetven évvel ezelőtti ünnepség szónokai és a jelenlegi hatalom kijelölt megmondóemberei hitték és hiszik-e, amiről beszélnek. A péntek reggeli rádiós szózatok és a hétvégi összefoglalók arról tanúskodnak, hogy van itt egy ember, aki a saját világképét igyekszik ráerőltetni az országára, amelynek vezetésére választották. És biztos benne, hogy a híveit meg tudja győzni igazáról, miközben azt is kész ténynek veszi, hogy ők vannak többségben. Következésképpen a többiek nem számítanak. Ők mondhatnak és tehetnek akármit, a nemzeti konzultáció népe ráerőltetheti akaratát az egész országra. Nevezhetik ezt elemzők bárminek, diktatúrának, autokráciának, személyi kultusznak, nem az elnevezés a lényeg, hanem napjaink valósága. 

Itt élünk. Egy olyan országban, ahol a mindennapi tapasztalat csak részleteiben vág össze a miniszterelnök által sugalmazott világképpel. És ahol ezt az állapotot sokan még évekig fenn akarják tartani.  

A kérdés az, megtehetik-e.