2023-ban látványos véget ért Orbán pávatáncos különútja

Tavaly év végén a többek között azt nyilatkozta a Hírklikknek, hogy a magyar külpolitika folyamatosan marginalizálódik. Változott-e ez 2023-ban, akár pozitív, akár negatív irányban?

2023 folyamán Magyarország még inkább kiszorult a transzatlanti közösség politikai és döntési centrumából. Ma már ennek a legszélén manőverezik, kevesebben támogatják, mint egy évvel ezelőtt. Robert Fico ugyan győzött Szlovákiában, de Jaroslaw Kaczynski veszített Varsóban. Ez Orbán számára nem előnyös csere, mivel a népességet tekintve Lengyelország majdnem nyolcszor akkora, mint Szlovákia. Geert Wilders az első helyen végzett ugyan Hollandiában, de ott is hasonló helyzet alakult ki, mint Lengyelországban vagy Spanyolországban: erősödött a szélsőjobb, de nehezen vagy egyáltalán nem talál koalíciós partnereket. Lengyelországban ugyan a győztes PiS embere, Mateusz Morawiecki megalakította kormányát, de az elbukott a parlament bizalmi szavazásán. Spanyolországban Pedro Sánchez – könnyűnek nem nevezhető körülmények között – végül létrehozott egy koalíciós kormányt. Egy szó, mint száz, nem vált be Orbán reménye, hogy a szélsőjobb mindenütt áttör és átveszi az irányítást. A magyar kormány marginalizálódása folytatódhat, hiszen már a lengyelek támogatására sem számíthat a jövőben, akár a költségvetési kondicionalitás, akár a 7. cikk szerinti eljárás kimenetelét illetően. 

Ez a helyzet az Európai Unióban. A NATO-ban azonban Orbánnak van egy nagy barátja, akinek lelkesen udvarol, és akit követ, Recep Tayyip Erdogan török elnök. Törökország azért komoly erőt képvisel mind a NATO-n belül, mind a világpolitikában, az nem javít Orbán helyzetén?

Emlékezzen csak vissza! A nyári vilniusi NATO-csúcson a találkozó kritikus témája Svédország csatlakozása volt. Erről tartottak egy szűkkörű tárgyalást a leginkább érintettek. Jelen volt a svéd miniszterelnök, a török elnök és a NATO főtitkára – Orbánt pedig, mintha nem is létezne, nem hívták be a külön terembe. A törökök, akiknek valódi kifogásaik voltak a kurd emigráns mozgalmakkal kapcsolatban, ott beadták a derekukat, Orbánról pedig feltételezték, hogy úgyis csatlakozik Erdoganhoz. De nem ez volt az első ilyen eset: amikor a hét éves uniós költségvetés kérdésében Morawiecki és Orbán vétóval fenyegetett, akkor a németek csak a lengyelekkel tárgyaltak, s amikor ők hajlandók voltak lemondani a vétóról, már látszott, hogy Orbán is így fog tenni.

Ezek szerint az idei NATO-csúcson történtek szimbolizálják a legjobban azt, mennyire marginalizálódik Orbán a nemzetközi színtéren?

Ezt jelzi, hogy Orbán folyamatosan egyéni vétókkal kísérletezik. Az már kérdés, hogy milyen sikerrel...

Az évnek több, világpolitikai szempontból utóbb akár sorsfordítónak is bizonyuló történése volt, a legfontosabb, hogy – miközben tovább tart az ukrajnai háború – ismét háború robbant ki a Közel-Keleten a civil izraeli polgárok ellen a Hamasznak minden emberséget nélkülöző kegyetlen terrorakciója után. Az ön megítélése szerint hogyan kezelte és kezeli ezt a magyar kormány? 

Aki nem értékek alapján foglal állást a külpolitikában, az könnyen összezavarodik. Orbánéknál is ezt láttuk. Az ukrajnai orosz agresszió esetében kínosan kerülték a háború kirobbantójának megnevezését, és próbáltak hamis egyenlőségjelet tenni a két fél közé. Orbán több ízben „két szláv nép konfliktusának” nevezte a helyzetet, anélkül, hogy megmondta volna, ki a támadó és ki az áldozat. Ugyanakkor a gázai cselekmények ügyében megpróbál Izrael és főleg barátja, Benjamin Netanjahu mellé állni azzal, hogy megnevezte az áldozatot, ami önmagában helyes, csak éppen a két állásfoglalás nem rímel. Az ilyen szélkakas kormányt a nemzetközi kapcsolatokban nem szokták komolyan venni, sem a véleményére nem kíváncsiak, sem a közreműködését nem kérik konfliktusok rendezésében.

Orbán nemzetközi marginalizálódásának azonban ellentmondani látszik, hogy mégiscsak vele van tele a nemzetközi sajtó.

Ezt a hírhedt szerepet, gondolom, senki nem irigyli tőle. Legalábbis a józan kormányok nem irigylik. Visszakérdeznék: mivel is lett híres Orbán? Nem azzal, hogy épít, hogy konstruktív javaslatokat tesz, megoldásokat kínál, éppen ellenkezőleg, azzal, hogy vétóz, hogy akadályoz, hogy ellenáll. A nemzetközi sajtó „izgága bajkeverőnek” nevezi őt. Csak meg kell nézni a baráti körét: nem a saját szövetségi rendszerén belül építi ki a pozícióit, hanem azon kívül, sőt, azzal szemben. Ez hűtlen hozzáállás, olykor árulás.

Vlagyimir Putyinra gondol?

Elsősorban őrá. Tény, Orbán az Európai Unióban keresztbe fekszik orosz ügyekben, például megpróbálja megakadályozni Ukrajna csatlakozási tárgyalásait, amik erkölcsi támaszt adnának az önvédelmi harcot folytató Kijevnek. A NATO-ban Törökország kisinasaként akadályozza a geostratégiai pozícióban lévő és jól felszerelt hadsereggel rendelkező Svédország felvételét. Mindenütt a transzatlanti szövetségi rendszer érdekeivel – és hozzáteszem, a magyar nemzeti érdekekkel – szemben cselekszik. Mindeközben rendszeresen tart találkozót Putyinnal, a koronavírus-járvány előtt minimum évente egyet. Ez a legfelső szinten szokatlan a nemzetközi életben, ugyanis ilyen gyakran a végrehajtói szinteken szoktak találkozni, a felső szintű tárgyalások sokkal ritkábbak. Ez alól kivétel az Orbán-Putyin, vagy az Orbán-Erdogan találkozó, vagy a Türk Tanács ülései, persze más nemigen áll vele szóba. 

Kérdés, milyenek ezek a találkozók. Ezeken ön szerint egyenrangú felek vesznek részt? Azaz Orbánt egyenrangúnak tartja mondjuk Putyin?

Nagyon érdekesen illusztrálja a választ a közelmúltbeli pekingi Putyin-Orbán találkozó. Ebből a világ azt a következtetést vonta le, hogy Orbán zavartan és félénken viselkedik Putyin társaságában.

Hosszú ideje lehet hallani Orbán Putyin-kapcsolatának a vélt okáról... De erős a gyanúm, hogy nem fogjuk megismerni a tényleges okát annak, miért gazsulál Orbán az orosz elnök előtt. 

Előbb-utóbb minden kiderül. De az biztos, hogy általában is jellemző Orbánra a félelem. Bunkerállásokkal veszi magát körül, hogy senki se tudjon a közelébe lépni. Fél a médiától, látványosan elzárkózik tőle, csak a baráti és válogatott sajtót engedi magához. Fél a néptől – nem véletlen, hogy a beszédeit rendre sokszorosan biztosított kordonok mögött mondja el. Általában is védekezik, és ezért támad. 

Említette, hogy nemigen állnak szóba vele világban. De ennek ellentmond az egyre kiválóbb kapcsolata a türkökkel. 

Orbán rosszul érzi magát a Nyugat közösségeiben, ahol demokratikus, nyílt bírálatokat kap, akár csak kérdések formájában. Ezzel szemben nagyon jól érzi magát az olyan tekintélyuralmi rendszerek vezetőinek a körében, akiket nem lehet bírálni, csak meghajolni előttük, mosolyogni rájuk és tapsolni nekik. Ilyen rendszerek Észak-Koreától kezdve a közép-ázsiai országokig szép számmal találhatók. Ott a vezető – mind a hazai, mind pedig a vendég – tévedhetetlen, bírálhatatlan tekintélynek számít. Orbán az ilyen rezsimek hatékonyságát szokta dicsérni. 

Térjünk vissza a szövetségi rendszerünkhöz, ezen belül is az uniós kapcsolatokhoz, amelyek, ha lehet, tovább feszültek, romlottak 2023-ban. Pénz nincs, Orbán meg ismét „nemzeti konzultál”, Brüsszellel a céltábláján. Hova tovább innen?

Az EU-ban több szálon futnak az ügyek. Az asztalon fekszik a legfontosabb téma, az uniós alapok folyósításának jogállami feltételekhez kapcsolása. Ez az első olyan uniós eszköz, ami Orbánnak láthatóan nagyon fáj. Fütyült ugyanis a lomhán haladó és sehova nem vezető 7. cikk szerinti konzultációkra, pávatáncot lejtett a kötelezettségszegési eljárásoknál és általában sem vette komolyan az EU-t, ravaszul manőverezett a paragrafusok és az eljárások között. A költségvetési kondicionalitással azonban a tyúkszemére léptek, ő pedig nem a teljesítéssel próbál kijönni ebből a helyzetből. Az lenne ugyanis a kézenfekvő megoldás, hogy tegyen eleget a támasztott igen kevés feltételnek, ami még messze van attól, hogy Magyarországot valódi jogállammá változtassa. Ezzel viszont megnyugtathatná a befizető országok közvéleményét, hogy nem feneketlen hordóba öntik a pénzüket. Kirakatrendezés lenne csupán, de Orbán még ezt sem hajlandó teljesíteni. Nem arra indult el tehát, hogy vállalja a megfelelést, habár könnyen meg tudná tenni. Ha azt parancsolja, akár egy nap alatt is bármi átmegy az Országgyűlésen, az Alkotmánybíróságon stb., még az alaptörvényt is képes módosítani. De nem, ő ismét a kettős játszmát választotta: részteljesítéssel próbál részkifizetést elérni, miközben fenntartja a konfliktust. A jövő évi európai parlamenti választásokon szavazatokat hozhat számára, hogy eljátssza, milyen hősiesen harcol „Brüsszel” és a „globális elit” ellen. És a tárgyalások kellős közepén bedobja az ízléstelen von der Leyen plakátot, amivel személyesen is sérti az Európai Bizottság elnökét. El kellene dönteni, hogy tárgyal vele vagy csúfot űz belőle.

A decemberi uniós csúcson azután volt minden: kiküldték kávézni, hogy a többiek megszavazhassák Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak a megkezdését, ugyanakkor bent marad és megvétózta az 50 milliárd eurós támogatást, az uniós büdzsé módosításával. Ez volt az év slusszpoénja Orbán-módra. De vajon mi lesz ennek a következménye? 

Ez, hogy kávézni küldték, nemcsak szörnyen megszégyenítő, hanem lényeges politikai fordulatot jelez: az összes többi EU-tagállam, kivétel nélkül, képes és hajlandó volt Orbán nélkül dönteni, az egyhangúság ezen túl őnélküle is érvényes. Itt ért véget a „pávatáncos” külön út, amely hol kompromisszumba torkollott, hol pedig egy oldallépéssel a többieket bosszantó vétóval végződött, ami megakasztotta az adott ügy folytatását. Ennek most vége, látványosan átléptek rajta. Orbán környezetéből azzal érveltek, hogy lám, az EU-ban „nincs egység” – nagyon is van, és ezt az egységet éppen az ő különállása segített összekovácsolni. Nemcsak a 26 uniós tagállammal került szembe, hanem az érintett Ukrajnával és Moldáviával, és tegyük hozzá: az ukrajnai magyarokkal is, akik levélben kérték, hogy támogassa hazájuk közeledését Európához. Ráadásul, amikor Orbán a csatlakozási tárgyalások megkezdését „elhibázottnak, korainak stb.” nevezte, az általa delegált – magyar – uniós biztos előterjesztésével ütközött frontálisan. Ugyanakkor az EU költségvetésének módosítását – és benne Ukrajna támogatását – megállította, de meghiúsítani nem tudta, a téma januárban folytatódik, akár vele, de ha kell, nélküle. Ha belegondolunk, most ugyanúgy élezi a helyzetet az EU-val, mint öt éve az Európai Néppárttal, ahonnan végül „kénytelen volt” kilépni. Az unió esetében ezt nem kellene megvárni, illetve tétlenül végignézni. 

És a NATO? Amit persze beárnyékol az ukrajnai háború kezelése, annak részeként a svéd csatlakozás ratifikációja, illetve előtte a finn tagság körüli – jóval rövidebb – huzavona is. Hova tovább?

Magyarország geopolitikai megközelítésben nincs közvetlen katonai veszélyeknek kitéve, s Orbán visszaél ezzel. Ha olyan helyzetben lennénk, mint a balti országok, Lengyelország vagy Románia, látva, hogy a háború a tüze elér a határainkig, akkor másként viselkedne. De itt, a Kárpát medence közepébe beágyazva, kedvére manőverezhet a védelmi szövetségben is. Egyrészt látszik, hogy erősíti a hadsereget, többet költ fegyverekre, s ezt így fel tudja mutatni a NATO-ban, másrészt azonban növekvő konfliktusai vannak fontos szövetségesekkel. 

Gondol itt az Egyesült Államokra? Tény és való, egyértelműen még tovább romlottak 2023-ban a magyar-amerikai kapcsolatok. Mekkora sara van ebben a magyar, illetve az amerikai kormánynak? 

Orbán nyíltan újat húz az USA jelenlegi adminisztrációjával és nem titkoltan Donald Trump visszatérésének szurkol, ami személyes sértésnek is tekinthető Joe Biden szemszögéből. Félreértés ne essék, lehet erre is gondolni és készülni, de a diplomáciában nem személyes, hanem államközi kapcsolatokat szoktak ápolni. Orbán külpolitikája azonban nem az államokkal, hanem egyes pártokkal és politikusokkal kapcsolatos. Nem az USA, hanem Trump fontos számára, ahogy nem Brazília, hanem Jair Bolsonaro, nem Lengyelország, hanem Kaczynski stb. Mindenütt tetten érhető az, hogy a külpolitika személyekhez kapcsolódik, aminek nagy a veszélye, hiszen az emberek buknak, lásd Janez Jansa, Sebastian Kurz vagy éppen Andrej Babis, s ilyenkor az ellenzékbe kerülőkkel van csak jó kapcsolata, miközben rongálja a hivatalos viszonyt. Ez történik a magyar-amerikai kapcsolatokban is.

Novák Katalin államfő azért sokszor más nótát fúj, mintegy ellensúlyként lép fel. Ez nem segít a nemzetközi megítélésünkben?

A hatalmi viszonyok ma minden ország esetében áttekinthetőek, követhetőek. Magyarország esetében köztudott, hogy a hatalom egyetlen ember kezében összpontosul. A miniszterelnök-pártelnök osztja a szerepeket, irányítja nemcsak a végrehajtó hatalmat, hanem a jogalkotást, az igazságszolgáltatást, az égvilágon mindent. Amikor mosolygó küldötteket küld Brüsszelbe, vagy bárhova máshova, például Navracsics vagy Novák személyében, akkor mindenki tudja, hogy ezek taktikai lépések, a cél, hogy pozitív üzenet is elhangozzék. Ne feledjük, a kétarcúság amúgy is Orbán egyik kedvenc eszköze.

Szinte mindvégig Orbánról beszéltünk, kérdés azonban, hogy miként teljesítettek, teljesíthettek ilyen körülmények között a hivatásos diplomaták?

Idestova egy évtizede, 2014-ben történt a nagy változás, akkor került Orbánhoz a külpolitika. A külgazdasági és külügyminisztérium azóta csak végrehajtási részfeladatokat kap, a külpolitikát a miniszterelnök „csinálja”. A magyar diplomácia minősége azóta látványosan leromlott, aminek az oka, hogy eltávolították a minisztériumból a tapasztalt diplomata gárdát, s a felkészületlen új generáció azt szajkózza, amit parancsba kapnak. A kormányfőtől származó üzenetek továbbítását és a partnerek korlátlan sértegetését tekintik feladatuknak. Ezzel elveszett a diplomácia azon funkciója, hogy visszatükrözze a világban rólunk alkotott reális képet. Pedig nagyon fontos, hogy tudjuk, milyennek látnak minket mások, és próbáljuk ezt értelmezni. Egy dolog, hogy mi mit szeretnénk, kérdés, hogy mások miként reflektálnak erre. A diktatórikus rendszerekre általában jellemző, hogy csak a saját tükrükben nézegetik magukat. Aki mást mond, mint amit ez a tükör mutat, az „magyarellenes”, a véleményét pedig támadásnak minősítjük. Magyar diplomaták az utóbbi időben nem egyszer kaptak olyan feladatot, hogy különféle rendezvényeken, konferenciákon erőteljesen lépjenek fel minden bírálattal szemben. Ez egyenes út az elhülyüléshez és az eltévelyedéshez.

De hát nem lehet a diplomaták szemére hányni, hogy hajlandók parancsot végrehajtani, a diplomaták gyakorlatilag egy félkatonai rendben működnek.

Való igaz, száz éve még sok ország diplomatái díszes egyenruhát hordtak. A diplomatáknak nagyon fegyelmezetten kell működniük, az utasítás és a jelentés adja ehhez a két fő eszközt: az utasítás kimegy a központból a hálózatnak, a hálózat pedig jelentésekkel számol be a végrehajtásáról. Vitathatatlan, hogy kell egy fegyelmezett csapat, amely végrehajt, s akinek nem tetszik, amit végre kell hajtani, az feláll és távozik. 

Még egy utolsó kérdés, milyen sikerei voltak az idén a magyar kormánynak a nemzetközi színtéren?

A sikeresség fogalmát a különféle minősítési módszerek általában a saját célok teljesüléséhez szokták kötni. A probléma azonban az, hogy manapság idehaza ezek a saját célok meglehetősen hamisak. A magyar külpolitika fő törekvése az, hogy a kormány hazai mozgásterét biztosítsa, vagyis senki ne szóljon bele abba, hogy idehaza mit csinál, kinek adja az uniós támogatásokat, hogyan némítja el a sajtót, a civileket stb. A kormány ezekért a célokért vállal konfliktusokat a nemzetközi színtéren. Ezzel szemben az igazi külpolitika fordítva működik: külföldi pozíciót és mozgásteret igyekszik biztosítani ahhoz, hogy békében éljünk és gyarapodjunk. Miután a magyar külpolitika stratégiai céljai napjainkban ennyire alacsonyrendűek, a végrehajtás színvonala is az. Emlékeztetnék a rendszerváltás utáni külpolitikai doktrínára, annak hármas magasztos céljára: hogy egyenrangú tagjai legyünk az euroatlanti szövetségi rendszernek, jó viszonyt ápoljunk az összes szomszédunkkal, s ebben a kontextusban vállaljuk a határon túli magyarok ügyét. Ennek a külpolitikának volt nemzetközi hitele és hazai támogatása is. A mai orbáni külpolitikát maximum a Békemenet helyesli, ugyanakkor nagyon sokan szégyellik a lépéseket és a módot, ahogy ő maga és/vagy a küldöncei megjelenítik a nemzetközi fórumokon. Ráadásul ezek a célok sem teljesülnek, részben az alkalmazott eszközök miatt, részben azért, mert Orbán egyre többször egyedül marad a konfliktusaiban. Itthon persze jól mutat, hogy küzd a nemzetközi színtéren, de az már nem jön át, hogy rendre átlépnek rajta, és mindinkább arra törekednek, hogy félresöpörjék az útból.