Gyalázatos a bérük, de a lelkiismeretük miatt maradnak az oktatás segítői

Ha jól értem, a minisztériumban sem tudják a választ erre a kérdésre.

És nem is tűnik úgy, hogy ezen elgondolkodnának. Ha feltételezzük a közoktatásért felelős apparátus munkatársairól, hogy ismerik a pedagógiai intézmények működésének rendjét, tudniuk kellene, hogy ezek a dajkák, dadusok, pedagógiai segítők, logopédusok, könyvtárosok, informatikusok, vagy akár a portások mennyire nélkülözhetetlenek a rendszerben. Nélkülük gyakorlatilag nincs iskolai élet. 

Ezzel már tavasszal is szembesítették a kormányzatot, mégsem történik semmi? 

Már a nyáron elkezdtünk szervezkedni a NOKS-os dolgozók körében, mert végre ők is kezdik belátni, hogy a helyzetükön csak akkor tudunk segíteni, ha egységbe tömörülnek. Már folyamatban van a nevelést, oktatást közvetlenül segítő munkatársak szakszervezeti tagozatának megalapítása. Szóval komolyan foglalkozunk a kérdéssel. Már a tavaszi elutasítást követően is léptünk: felbíztattuk az érintetteket, hogy az „A Hangon” keresztül írjanak levelet egyenesen a belügyminiszternek, amiben követelik a béreik felülvizsgálatát. Akkor 4500 ilyen levél elment Pintér Sándor címére.

Az eredmény?

Jelenleg 40 ezren dolgoznak ilyen beosztásban, úgy látszik ennyi kevés volt. Mostanra kiderült, hogy igaza van az államtitkárnak, ha a KSH kimutatásai szerint ma még nem tapasztalni jelentős elvándorlást ezekből a munkakörökből, akkor miért kellene emelni a béreket? Csak azt felejtik el, hogy egy 2023 tavaszán készült független tanulmány szerint 14 ezer iskolai segítő már hiányzik a rendszerből. De ilyen gyalázatos fizetésért ki fog vállalkozni erre a munkára?

Mégsincs tömeges elvándorlás. Miért? Nem tudnának másutt munkát találni?  

Ma még kitartanak, de hamarosan a lábukkal fognak szavazni, ha folytatódnak az ilyen cinikus nyilatkozatok, és nem sikerül az érdekükben változást kikényszeríteni. Nem arról van szó, hogy ezek a munkatársaink ne tudnának másutt jobban fizető állást találni. Szinte mindegyiküknek legalább középiskolai végezettsége van. A könyvtárosok többsége diplomás, de ha nem könyvtáros-tanárként alkalmaznak valakit, azt az alacsonyabb bérkategóriákba sorolták be. Ugyanígy említhetném a pedagógiai, gyógypedagógiai asszisztenseket, akiknek minimum középfokú, de valamelyiknek szintén felsőfokú végzettsége van. Vagy az informatikai végzettségű rendszergazdáinkat. Nem szeretnék megfeledkezni az óvodában a dajkákról, az óvoda-, illetve iskolatitkárokról, akik nélkül egyébként az intézmények adminisztratív élete gyakorlatilag egyenlő lenne a nullával. És mégis maradnak, mert van lelkiismeretük. Tudják, mekkora szükség van rájuk. Elhivatottak. Azért vállalják ezt a rosszul fizetett munkát is, mert szeretnének segíteni a gyermekek nevelésében.

A pedagógiai asszisztenseket számos iskolában a tanításba is kénytelenek bevonni…

Arról sem szívesen beszél a kormányzat, hogy az iskolákban mekkora hiány van végzett pedagógusokból. Akik ismerik a közoktatásban uralkodó állapotokat, pontosan tudják, hogy sok helyen kénytelenek beküldeni őket a szaktárgyi órákra is, mert másként a helyettesítést sem lehetne megoldani. Pedig nem ez a dolguk. Azért „vannak”, hogy az iskolán kívüli programokra – fogászatra, kulturális rendezvényekre - elkísérjék a gyerekeket, segítsenek a menzán ebédeltetni, adott esetben intézzék a folyosói ügyeletet, lássák el a délutáni napköziben a gyermekfelügyeletet, és segítsenek a nehezen tanulóknak.

Külföldön is ilyen mostohán kezelik őket?

Éppen a külföldi példák alapján mondjuk, hogy a mainál sokkal több pedagógiai- és gyógypedagógiai asszisztensre lenne szükség idehaza is. Az igazán jól teljesítő nyugat-európai vagy skandináv országok iskolái abban is jobbak, hogy ott nem az adott intézmény gyermeklétszámához viszonyítják ezeket a pozíciókat, hanem az adott feladathoz mérik. Ha több gyermek van egy iskolában, adott esetben egy osztályban, az sem ritka, hogy négy-öt segítőt küldenek be. Ilyenkor mindegyiküket valamelyik problémásabb diák mellé rendelik. Ha kell, segítenek nekik már az órai munkában, amikor be kell pótoltani velük a lemaradást, de ha valamelyik elkezd rendetlenkedni, zavarja az órai munkát, kézen fogják és néhány percre kivezetik az osztályból, amíg megnyugszik, lecsillapodik. Átbeszélik vele a problémáját, aztán visszatérnek és bekapcsolódnak a munkába. Ez az a szakmai támogatás, ami tudomásunk szerint Magyarországon ritka, mint a fehér holló. Talán csak egy-két intézményben van erre kapacitás.

Meddig lehet a hazai kormányzatra szép szóval hatni? A NER a kemény fellépésből ért.  

Ebben teljesen egyetértünk. Azért határoztuk el a nyár folyamán, hogy a PSZ-en belül megszervezzük a NOKS tagozatunkat, mert így könnyebben elérjük a kollégákat, és felrázzuk őket abból az apátiából, amiben most élnek, dolgoznak. Nem kell mindjárt sztrájkra gondolni, bár egyébként e téren a nevelést-oktatást közvetlen segítők alapvetően jó helyzetben vannak. Rájuk nem vonatkozik a pedagógusokat korlátozó sztrájktörvény. Nyugodtan letehetnék néhány napra a lantot, akkor rájönne az oktatási kormányzat, hogy az ő munkájuk nélkül tulajdonképpen megállna a normális élet az iskolákban. Ha szakszervezeti tagként lépnek fel, a sztrájkalapunkból ki tudjuk fizetni a kieső munkabéreket, nem érne senkit anyagi kár sem. De nem biztos, hogy mindjárt a legerősebb fegyverhez kellene nyúlnunk. Elég lenne, ha csak betartanák a törvény betűjét. A munkaköri leírásuk kimondja, hogy heti 35 órát kell közvetlenül a gyerekek között eltölteniük, ezen túl öt óra nekik is jár adminisztrációra, a tanulmányaik folytatására. Ha az iskola vezetése még kérne tőlük valami olyan szívességet, ami meghaladja a munkaidejüket, nyugodtan mondhatnák, ez ma már nem fér bele. Ha ez így történne, hamar felszínre kerülnének és láthatóvá válnának azok az állapotok, amiről mi már évek óta beszélünk: a nevelést segítők nélkül a 21. században nem működik normálisan az oktatás.

Lehet a közoktatás napján egyáltalán az itt dolgozók „jó helyzetéről” beszélni?

Arra akarjuk felhívni az illetékeseket, hogy fordítsanak végre nagyobb figyelmet az oktatásügyre, mint a nemzetgazdaság meghatározó területére. A 2025-ös költségvetés számaiból ismét az derül ki, hogy a kormányzat nem tekinti az oktatást stratégiai ágazatnak. 2010-ben még a GDP 5,8 százaléka jutott az oktatásra, jövőre már csak 4,4 százalék. Ezért követeljük, a „családbarát kormánytól”, hogy például az iskolakezdési támogatás járjon automatikusan az oktatásban dolgozó minden munkavállalónak – és nem csak a pedagógusoknak –, amennyiben a köznevelésben tanuló gyermeket nevelnek. Ne a munkáltató mérlegelésén múljon, hogy kap-e valaki ilyen béren kívüli juttatást, vagy sem. Követeljük a kormánytól, hogy ennek a fedezetét építsék be a jövő évi költségvetésbe! Ez a helyzet még furcsább annak fényében, hogy erre a célra minden határon túli magyar iskolásnak 100 000 forintot juttat a magyar kormány tanévkezdéskor. Évek óta panaszoljuk, hogy végtelenül igazságtalan az a különbségtétel, ami a központi fenntartású intézmények és az egyházi, alapítványi kezelésben működő iskolák állami támogatása között jelenleg fennáll. Ezen a napon joggal szorgalmazzuk az ilyen különbségek megszüntetését, és azt is, hogy az állami iskolákban a dologi kiadásokra fordítható keretet emelje fel a kormány az egyházi és az alapítványi fenntartású iskoláknak nyújtott színvonalra. A fenntartó „személyétől” függetlenül teremtsen egyenlő esélyeket a közoktatás különböző intézményeiben tanuló gyerekeknek.