Hol bicsaklott meg Orbán személyisége?
Mi leszel, ha nagy leszel? A legtöbb gyerek nem ússza meg ezt az alapvetően idétlen kérdést. A legtöbb gyerek rendőr akar lenni, orvos, mozdonyvezető. Később költő, gyógyító, tanár. Futballista, úszóbajnok, bokszoló. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Felfedező akar lenni az ember gyerekként. Magas hegyeket meghódítani, mások által még nem látott mélységekbe merülni. Feltalálni a gyógyíthatatlan betegségek ellenszerét, megalkotni a szupernél is gyorsabb számítógépet.
Senki sem úgy indul neki az életnek, hogy felnőve lebontja a jogállamot, padlóra küldi az egészségügyet, lebutítja az oktatást, és leválthatatlanná teszi magát.
Sokan felteszik maguknak a kérdést, hogy hol siklott ki Orbán Viktor személyisége? Mert volt idő, amikor még nem olyan volt, amilyen most, legalábbis nem ilyennek látszott. Vannak, akik hajlamosak a nehéz gyermekkorra, az erőszakos, gyermekeit vasszigorral és időnként nadrágszíjjal nevelő apára fogni a változást.
De van egy másfajta opció is, miszerint Orbán azért lett rossz, mert nem hagyták, hogy jó legyen. Megpróbálta, de nem engedték. Adni akart, önzetlenül, majdnem mindenkinek. Mert az ember eredendően jó. Magához főként, valamint a barátaihoz és az üzletfeleihez, de időnként másokhoz is. Csak annyi kell, hogy hagyják jónak lenni.
Orbánnak nem jött össze. 2010-ben, nyár végén, frissen hivatalba lépő miniszterelnökként azzal ment Brüsszelbe, hogy idehaza majd szépen elengedi a hiányt. Azt gondolta, ebből oszt majd az embereknek, de a szőrösszívűek odakint nem örültek az ötletének. Emlékszünk még arra a Barroso nevű portugálra, aki akkortájt az Európai Uniót vezette? Azt mondta ez a Barroso nevű Orbánnak, hogy nem!
Ilyenek ezek a portugálok. Azóta már persze tudjuk, hogy a többi náció sem különb náluk. Különösen a németek, meg a franciák. Innen számítódik minden, itt bicsaklott meg Orbán EU iránti vonzódása, ezért lett, hogy a fülkeforradalom után jött a szabadságharc.
Adni akart, de nem engedték. Ami Kádárnak összejött, azt akarta ő is. Hogy szépen emlékezzenek rá az emberek. Mindenből a legtöbbet kihozni. Mint János bácsi, akit kezdetben ugye majdnem mindenki utált. Nem ok nélkül, valljuk be. Voltak viselt dolgai, 56 után különösen, de aztán szépen megjavult. Ő lett a mi János bácsink, Jánosom Kádárom, és mi lettünk a legvidámabb barakk. Jobb volt, mint Brezsnyev, Zsivkov, Novotny, Gomulka, vagy teszem azt, Honecker. Ceausescuról nem is beszélve. Orbán maga nyilatkozta egyszer: ha nem a Kádár rendszerben lett volna gyerek, akkor legföljebb agronómus lett volna belőle, vagy traktoros.
Minden diktátor demokratának tartja magát és azt gondolja, hogy szeretik az emberek. Más kérdés, hogy a demokráciának vannak határai. Azt pedig, hogy hol vannak e határok, ő mondja meg. Ő tudja, ki a jó, ki a rossz, bevándorlás- vagy háborúpárti, migránssimogató. Ki a barát, kiben rejlik ellenség. Különös anyagból van gyúrva, ezért különös képességei vannak. Tudja, hogy mi, többiek, mit akarunk. Ezért vannak a nemzeti konzultációk, hogy azt akarhassuk, amit ő és barátai akarnak.
Az utóbbi időkben mintha kissé magára hagyta volna Magyarországot, nagyobb távlatokban gondolkodott, kinőtte már ezt a hazát. Aztán a megváltozott belpolitikai erőtér miatt kénytelen volt visszatérni a valóságba, és a hazai dolgokkal is foglalkozni. Mert veszélyben a hatalom, veszélyben a haza. „Amikor terézanyásan kell, akkor úgy. Amikor meg egy agresszív hőbörgővel kellett, akkor úgy. Nekünk mindenre van emberünk, ezért ezt is kezeltük” – nyilatkozta minap a Menczer-Magyar csetepaté kapcsán a Patrióta Youtube csatornának.
Senki sem készül hataloméhes, harácsoló diktátornak, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
