Identitásunk gyógyításának lehetőségei

„Zsíros hajú suhancok majmolják az obszcén "usás" rappet. A tévé ontja a nyugati szennyet. Szép magyar hazánkról rap-dalok miért nem születtek? Mikor vannak szép tájaink: a végtelen Alföld, Európában a túzok-madár már csak itt költ, gyönyörű Balaton: ez a magyar tenger, ezekről szóljatok, a magyar népnek ez kell!” – az iménti idézet nem Kövér László házelnök újabb, nemzeti büszkeségtől és sértettségtől fűtött kirohanása, hanem egy popkulturális klasszikus 2002-ből. A Belga rapcsapat Nemzeti hip-hop című ironikus alkotásából vett rigmusok, amelyek korosztályomban hatalmas népszerűségnek örvendenek. Azért hoztam fel most ezeket a sorokat, mert azt gondolom, hogy a generációm számára kettős volt ennek a dalnak a sikere. Kifigurázza ugyan a túlzott nemzeti büszkeséget, és ezért vicces, ugyanakkor fel is idézi azt. Feldolgozatlan traumáink miatt ugyanis nem egyszerű büszke magyarnak lenni, amire pedig szükség volna az egészséges identitáshoz. Úgy azonban, hogy ez a nemzeti büszkeség egy markánsan ironikus keretbe kerül, valamiképp mégis átélhetővé válik a hazaszeretet.

Egy másik popkulturális példa is hasonló ehhez a közelmúltból. Torda éneke az István, a királyból, amely konkrét dalnak a sikere az egész rockoperán belül – elmondása szerint – meglepte íróját, Bródy Jánost. Koppány sámánja, Torda az Istvánnal folytatandó végső küzdelem előtt egy felajzó látomással buzdítja sajátjait igazuk melletti kitartásra. A Véres kardot hoztam című dalban a következő sorok hangzanak fel: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk, nagyhatalom századokon át. Rákóczi világot hódít, Kossuthtal valóra válik a Duna-menti Köztársaság”. Emlékszem, tinédzserként mekkora hatást gyakoroltak rám ezek a sorok, azzal együtt, hogy egy percig nem volt kérdés Istvánnal vállalt azonosulásom. Úgy hiszem, ugyanúgy egyfajta kettősség jelenik meg ennek a dalnak a sikerében is, mint a Belga előbb idézett rapdalánál. Torda látomása mai szemmel egy vicc, mégis ősi és gyógyulatlan fájdalmakra tapint rá, amelyeket feloldatlanul hordozunk nemzeti identitásunkban. A popkulturális példák után egy a „magas irodalomból” is felötlik, a most hetvenedik születésnapját ünneplő Parti Nagy Lajostól, aki a hazaszeretetről szóló Szívlapát című versét szintén ironikus keretbe helyezte, de annak aranymetszés pontján felhangzik a vallomás: hazám, te szép vezérfonál, ne hidd, hogy elveszítelek!

Ezek a példák azért jutottak eszembe, mert az elmúlt hónapban egy meghatározó és pozitív élmény érte nemzeti öntudatunkat. Közösen örülünk Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díjának, holott egy számítást sem végeztünk velük közösen. Sőt, Karikó Katalin történetének van egy dicstelen eleme is a számunkra azzal, hogy a leendő Nobel-díjast itthon létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották (vagy felidézve József Attila sorait, azt is írhatnám, hogy eltanácsolták) kutatói állásából, amelynek hatására végül Amerikában futotta be világra szóló karrierjét. Díjával az elmúlt hetekben hazaérkezve, Szegeden az őt ünneplőkkel mégis elénekeltette a Himnuszt, és azt üzente, hogy a szíve mindig a városban volt és marad.

Terhelt identitásunk és a Nobel-díjasaink hazai kellő megbecsülésének a hiánya miatt érzett bűntudat beárnyékolja örömünket. Az elmúlt hetekben közbeszédünket nemcsak az ünneplés és a tisztelet határozta meg, hanem az a kérdés is, hogy egyáltalán szabad-e sajátunkénak éreznünk Karikó és Krausz sikerét. Erről a kérdésről interjút is készítettem szociálpszichológusokkal (Csepeli Györggyel és Kende Annával), s a beszélgetések felidéztek bennem egy számomra újszerűnek ható történészi tanácsot.

Ungváry Krisztián tavasszal a CEU-n tartott nyilvános, ismeretterjesztő, történelmi előadássorozatában meglepetésemre arra hívta fel a figyelmet, hogy nem jó, ha többes szám első személyben beszélünk a múlt eseményeiről. Ne mondjuk azt, hogy mi vesztettünk Mohácsnál, vagy mi győztünk Nándorfehérvárnál. Ez a fajta többes szám első személy használata a XX. század tragédiáinál még inkább érzékeny kérdés, és összegabalyítja a történeti tudatot. Ez a beszéd- és gondolkodásmód ugyanis mentális zűrzavarhoz vezet. Helyette nekünk, az előttünk élő magyarok utódaiként a helyes emlékezet a feladatunk, nem pedig az – ismét József Attila sorait felidézve –, hogy velünk győzzenek utólag a honfoglalók. Úgy őrizzük meg és ápoljuk a közösséget elődeinkkel, ha a történelmünkről és a tetteikről hitelesen és igaz módon emlékezünk meg. 

Kende Anna szociálpszichológusként ezt a kérdést másként közelítette meg. Ő azt mondta, hogy elődeink hadászati vagy kortárs Nobel-díjasaink sikerét a sajátunkénak érezni az ugyanannak a jelenségnek a része, és önmagában nem káros. Ezek a történelmi, kollektív emlékezet építőkockáiként öntudatunk és öndefiníciónk elemeivé válnak. Károssá akkor válik, ha az emlékezetet a sérelmek határozzák meg, amelyek folyamatosan napirenden vannak, és jelenkori viszonyainkra is rányomják bélyegüket. Ezzel párhuzamosan pedig ellehetetlenítik a szembenézést múltunk árnyoldalaival. Ha a sérelmekre összpontosítunk, akkor áldozati szerepben vagyunk, holott elődeink voltak olykor elkövetők is. Áldozatszerepben, ha a múltbeli sérelmeinkről úgy beszélünk, mintha azok aktívan ma is jelen lennének, nem tudunk szembenézni és szembesülni az elődök bűneivel. Kende Anna azt is elmondta, hogy a múltunkhoz való viszonyulás, hogy el tudjuk-e együttesen fogadni történelmünk fényes és sötét oldalait, lesz a kulcsa annak, hogy ma miként viszonyulunk a változásokhoz, a más emberekhez, akár a saját társadalmunkon belül lévő különbségekhez, például nézetrendszerbeli különbségekhez, vagy a hátrányosabb helyzetű csoportokhoz. Pszichológiailag azt hiszem, nem az a kérdés, hogy a történelmet sajátként éljük-e meg, hanem hogy képesek vagyunk-e szembenézni mindenféle történelmi eseménnyel, ami meghatározta azt, hogy mi kik vagyunk – fogalmazta meg véleményét a témával kapcsolatban a szociálpszichológus.

A sérelmeink eltagadása és azok folyamatos napirenden tartása ugyanúgy káros. Azok elismerésén keresztül vezet az út oda, hogy képesek legyünk a kiengesztelődésre. Ezt a kiengesztelődést megkönnyíti az a folyamat, ha párhuzamosan szembesülünk azzal, hogy elődeink, nemzetünk tagjai valaha nemcsak sérelmeket szenvedtek el, hanem okoztak is sérelmeket. Azokat sem mi okoztuk, nem is mi szenvedtük el azokat. Elődeink. De az ő vállukon állva, és közösséget vállalva velük, mi is tartozunk a számadással. Annyit tehetünk, hogy igyekszünk méltóan élni az áldozatot vállaló hősökhöz, és igyekszünk jóvá tenni a megtévelyedők bűneit. Talán akkor irónia és szörnyű kételyek nélkül is képesekké válunk a közös örömre. Ez a mi munkánk.