Kormánycsőd és előre hozott választások Németországban

Erre várhatóan március 29-én kerülne sor. Ugyanakkor Friedrich Merz, a CDU elnöke csütörtökön közölte: pártja nem lát okot arra, hogy a kisebbségi kormány még hónapokig hivatalban maradjon. Azt igénylik, hogy Scholz már a jövő héten álljon a bizalmi szavazás elé, így január második felére kiírhatják a választásokat. A német gazdaság helyzete, az ország nemzetközi kötelezettségei ezt igénylik. Merz a nap folyamán tárgyal erről a kancellárral.

Walter Steinmeier államelnök állásfoglalásában kijelentette, „Sok ember tekint aggodalommal a politikai helyzetre, nem csak Németországban, hanem az Egyesült Államokban is”. Elismerte, hogy választásokra és új kormányra van szükség, de (feltehetően a CDU-nak üzenve) hozzátette: „minden felelőstől elvárom, hogy e felelősség tudatában cselekedjen.”
 
A szerdai nap duplán drámai volt a német politika-történetben. Jóllehet a hárompárti koalíció már hosszú ideje tartós válságban volt, általános volt a várakozás, hogy éppen az ukrajnai háború drámai szakaszában és Trump elnökségének hajnalán a három párt – tekintettel Németország meghatározó szerepére az európai és világpolitikában – összefog és a jövő szeptemberben esedékes választásokig kormányozzák az országot.   

Hogy ez nem volt lehetséges, annak oka Christian Lindner, a szabaddemokraták (FDP) elnöke és a kormány pénzügyminisztere, akit Scholz leváltott. A politikus szinte állandó kerékkötő volt már a kormány gépezetében, mivel sok fontos kérdésben képviselt olyan álláspontot, amely szöges ellentétben állt a két baloldali párt, az SPD és a Zöldek tervezett politikájával. Lindnernek attól kell tartania, hogy pártja a következő választáson nem éri el az öt százalékos bejutási küszöböt, ezért láthatóan saját politikai túlélésére játszva, próbált fontos szerepet játszani. Így szerdán, miután a három párt vezetőinek sokadik tárgyalása sem hozott eredményt, ő javasolta Scholznak: írjanak ki új választásokat.

A kancellár ezt visszautasította, majd nem sokkal később a kamerák elé lépett és egy viszonylag hosszú beszédben szedte ízekre Christian Lindnert és pártját. A szöveg, amelyet nyilván nem aznap készítettek, hanem már korábban a fiókban volt, felrótta a liberális pártvezetőnek, hogy ismételten visszaélt a kancellár bizalmával, minden valós ok nélkül akadályozta fontos döntések meghozatalát és annak ellenére, hogy Scholz még az elmúlt napokban is tett kompromisszumos javaslatokat, azokat elutasította. Az előzményekre jellemző, hogy miközben a kormány hónapok óta küzd – sikertelenül – a jövő évi költségvetés összeállításával, Lindner a minap részletes gazdasági reformtervet hozott nyilvánosságra, amely szembemegy a hárompárti koalíció közösen kidolgozott és elfogadott gazdaság- és pénzügypolitikai céljaival. Az FDP a szociális kiadások csökkentésével, a tehetősek adóinak mérséklésével szeretné kiegyensúlyozni a súlyosan deficites költségvetést és ragaszkodott ahhoz, hogy ne vegyenek fel újabb hiteleket.

Scholz beszélt arról, hogy a kompromisszum érdekében nagy engedményeket tett Lindnernek, de az öntörvényűen, felelőtlenül cselekszik. Az FDP elnöke nem azt tekintette feladatának, hogy felelősségteljesen dolgozzék a kormányban valamennyi választó érdekében – ő csak a saját híveit akarta kiszolgálni, célja az volt, hogy biztosítsa pártja rövid távú továbbélését.

Miután Scholz beszéde nyilván nem rögtönzött volt, Lindner visszatámadott: szerinte a kancellár előre kiszámított tervet hajtott végre, ezért ő a felelős a koalíció felbomlásáért. A pénzügyminiszter azzal védekezett, hogy véleménye szerint a kormány sokáig nem ismerte fel a gazdasági válság súlyosságát és semmit nem tett azért, hogy lendületbe hozza a gazdaságot, miközben az ország nemzeti jövedelme már a második évben csökken. Kötelességére hivatkozva nem járult hozzá ahhoz, hogy felfüggesszék a rendelkezést, amely szerint az államadósság tovább nem növelhető. 

Nem meglepően, az FDP miniszterei (egy kivétellel) Lindnerrel szolidárisan távoztak a kormányból. Habeck alkancellár és gazdasági miniszter, a Zöldek elnöke a drámai fejlemények után mérsékeltebb hangot ütött meg. Sajnálatát fejezte ki a koalíció felbomlása felett, hangoztatva: jóllehet voltak megoldási lehetőségek, az FDP nem volt hajlandó az együttműködésre, így logikus volt Lindner távozása a kormányból. 

Scholz azt szeretné, hogy karácsonyig – az ellenzéki kereszténydemokraták segítségével – elfogadjanak néhány sürgető törvényt, adómérséklésekről, a nyugdíjakról, valamint az európai menedékjog kérdéseiről. Általában megkönnyebbüléssel fogadták Scholz döntését, sőt,: sokan már korábban felrótták neki, hogy nem lépett fel határozottabban a gáncsoskodó és a munkát mindenben akadályozó Lindner ellen. Scholz azt tervezi, hogy Friedrich Merz-cel, a CDU vezetőjével egyetértésre tud jutni a gazdaság és a védelem fejlesztésének kérdéseiben. Előzetes megbeszélések már voltak köztük. Amennyiben Scholznak sikerül a belpolitikai helyzet ilyenfajta stabilizálása, javíthatja pártjának választási esélyeit. Merz viszont a gyorsabb megoldás esetén megúszhatja a választási kampány kockázatait és költségeit.

A most elhangzott kölcsönös vádaskodások egyúttal a választási kampány nyitányát is jelentették. Amennyiben a szavazást csak fél évvel az eredetileg tervezett időpontnál korábban rendezik, ez azt jelenti, hogy Németország az ingatag világpolitikai és világgazdasági helyzetben, immár Trump fellépésével súlyosbítva, stabil kormány nélkül marad, miközben a kontinens másik meghatározó hatalma, Franciaország, már régebben ilyen állapotban van. 

A legutóbbi felmérések szerint, ha ma választanának, a kereszténydemokraták 32-36, az SPD 15-16, a Zöldek 9-11 százalékra számíthatnának, azaz az új német kormányt, négy évi megszakítás után, ismét a CDU-CSU vezetné – feltehetően koalícióban a két másik nagyobb párt valamelyikével. Nyílt kérdés, hogy a Kelet-Németországban már meghatározó szerepet játszó szélsőjobboldali AfD, amely 16-18 százalékos eredményt várhat, milyen politikát folytat majd.