Magyarország: az egyházak gyengülő bástyája?

Európára és a fejlett országokra is jellemző a vallástól elfordulás, derült ki a Klubrádió Másrészről című műsorában is egy szakértőkkel folytatott beszélgetésben. A folyamat Magyarországon is tetten érhető, amire egyértelmű bizonyítékkal szolgálnak a legutóbbi három népszámlálás eredményei. Tóth Géza professzor szerint a demográfiai erózió, az időskori halálozások túlnyomóan a vallását hagyományosan gyakorló közösséget érintik. Szerinte a 2001 és 2022 között végbement majdnem 6 százalékos népességcsökkenés nem indokolja, hogy a katolikusok 48 százalékos; a reformátusok 41 százalékos; az evangélikusok 42 százalékos; illetve az izraeliták 40 százalékos csökkenését. A vallási közösséghez, felekezethez nem tartozók száma – nagyságrendileg – a 2001-es 1,5 milliós szinthez képest nem változott 2022-ben is. 

Orbán Viktor gyakran hivatkozik arra, hogy Magyarország a katolicizmus egyik utolsó bástyája. Ha ez igaz, mi állhat az adatok hátterében? Rosta Gergely valláskutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense többféle magyarázatot is tud a kedvezőtlen statisztikai adatokra. Meglátása szerint az egyik ok az adatfelvétel körülményeiből következik. Nem igazán megbízhatóak sem a reprezentatív, akár ezernél is több ember véleményét feldolgozó kimutatások, sem a népszámlálási kérdőívekre adott válaszok. Az utóbbiak azért sem, mert az emberekben munkál az óvatosság: az ilyen érzékeny adatokat egyrészt nem szívesen osztja meg senki az állammal, másrészt tartanak attól, milyen célra akarják később felhasználni azokat. Mint kutató, más felmérések alkalmával is tapasztalta, hogy a megkérdezettek egy jelentős hányada rejtőzködő, és ez általában félrevezetheti a vizsgálat készítőit.  

Rosta személyes tapasztalatai is megerősítik, hogy csökken a legnagyobb magyarországi keresztény felekezetek – a katolikusok, a reformátusok és az evangélikusok – híveinek száma, ugyanakkor ez a folyamat nem érinti a kisebb keresztyén közösségeket. Ezek közül 2011-ben még a nyilatkozók 1,9 százaléka sorolta magát valamelyikhez, 2022-ben ez a szám már némileg meghaladta a 2 százalékot. De ezen a körön belül is igen jelentős a szóródás: a Hit gyülekezet népszerűsége növekedett, a Jehova tanúi kevesebben lettek. 

Ez turbulencia a nem keresztyén közösségeket sem kerülte el, ugyanis a bevallottan izraeliták száma mintegy 30 százalékkal csökkent, a nálunk élő muzulmánoké, krisnásoké nagy mértékben növekedett, bár ezek a számok nagyjából ezer hívővel jelentettek többet, vagy kevesebbet országos szinten. „Ez egy nagyon érdekes jelenség, egyenként is érdemes volna megvizsgálni a kisebb gyülekezetek létszámváltozásának okait” – mondta a kutató.

A KSH felmérésének leginkább figyelemre méltó következtetése kétségkívül az úgynevezett nagy egyházak hívőinek „fluktuációját” mutatja. Kifejezetten nagyobb arányban csökkent azoknak a száma, akik katolikusnak mondják magukat, mint akár a reformátusok, vagy az evangélikusok körébe tartozóké.    

„Erre nekem is csak hipotéziseim vannak – közölte Rosta Gergely. – Ismereteim szerint a református egyházban korábban lezajlott a szekularizációs folyamat. A hívek körében végbement egy mobilizáció, a vidéki gyülekezetek egy része megfogyatkozott, a hívek beköltöztek a városokba, ami meglazította a korábbi vallási kötődéseket is. A katolikusoknál a „népegyház” visszaszorulása később kezdődött, most, ebben a tíz évben váltak szembetűnőbbé a változások.  

Darvas-Tanács Erik, Ercsi református lelkésze, saját tapasztalata alapján is megerősítette Rosta Gergely véleményét. „Nagyjából 1900-ig, a XX. század elejéig, Magyarországon a belső migráció nem volt annyira jelentős, hogy számottevően befolyásolta volna a vallási közösségek felbomlását – mondta. – Az emberek a szomszéd falvakból házasodtak, egész életükben nagyjából azonos vidéken laktak, ritkán fordult az elő, hogy valaki a munkája miatt Debrecenből Sopronba költözzön, vagy fordítva. Voltak ugyan betelepítések, de vallási szempontból egységes népcsoportok telepedtek le egy-egy vidéken. Jöttek katolikus bajorok, evangélikus tótok, református magyarok, zsidók Galíciából, de mindannyian ugyanúgy éltek tovább, őrizve a saját vallási identitásukat.”

 A változás 1945 után történt, amikor az iparosítással tízezres városok születtek. Sztálinváros, Leninváros, az ottani emberek mind valamelyik másik országrészből költöztek oda. Az új lakók idegennek érezték magukat az új településeken. Darvas-Tanács ebből vezeti le, a katolikus felekezet „veszteségeit” és ugyanezzel magyarázza a reformátusok erősödését. „Sosem esik szó arról, hogy a református egyház hatalmas külső „vérfrissítést” kapott az elmúlt 30 évben a határon túli magyarok bevándorlásával. Százezrével jöttek az erdélyi, a partiumi, a kárpátaljai, a délvidéki, a felvidéki magyarok.”

Ő is úgy látja, hogy a népszámláskor adott „vallomás” és a tényleges felekezethez tartozás sokszor köszönőviszonyban sincs egymással. „Mindig van egy jelentős szakadék a tényleges és a rejtőzködően hívők között. A belső egyházi tanácskozásokon gyakran kifejtik a püspökök, hogy jó volna a hívőknek azt a passzív, százezeresre becsült táborát bevonni a tényleges vallásgyakorlásba, akik, ha reformátusnak is tartják magukat, kerülik az istentiszteletet” – vélte lelkészként. De hozzá is tette: jó volna végre tisztán látni abban a kérdésben is, miért gondolják magukat mondjuk reformátusnak ezek az emberek, ha nem gyakorolják a vallásukat? 

A probléma Európa-szerte foglalkoztatja a valláskutatókat. Éppen azért, mert a statisztikai felmérések csak megközelítően pontosak, néhány országban évente egy-két alkalommal, egy időben, ugyanazon a hétvégén, minden templomban, megszámolják az istentiszteleten résztvevőket. Németországban, ahol a hívők bevallása alapján az úgynevezett egyházi adót az állam szedi be, összevetik a számlás és a nyilvántartások adatait. „Ebből a szempontból a német számok is rémisztőek voltak a katolikus hívőket illetően. Milliós nagyságrendben veszítettek el hívőket” – emlékeztetett Rosta Gergely, aki kevésbé pesszimista, mint amennyire egy valláskutatótól a „puszta számok láttán” elvárható volna. „Nem arról van szó, hogy az egyházak nem találják meg a híveikhez vezető utat. A vallásszociológia a mai helyzetet vallási individualizációnak nevezi, amikor az emberek nem hajlandóak egy egyház összes tanításával csomagban azonosulni. Még abban az esetben sem biztos, ha egyébként valaki rendszeresen jár templomba, hogy az egyház minden dogmáját elfogadja” – mondta. 

Korunk modern vallásosságát a kutatók „patchwork”, vagy „a la carte” vallásosságnak nevezik. Sokan nem kapcsolódnak szorosan egy-egy felekezethez, különösen akkor nem, ha otthonról nem kaptak vallásos nevelést. De ettől még lehet hitük. Felnőttként körülnéznek a világban és meglátják milyen érdekes a reinkarnáció lehetősége, ám közben a katolikus templomi liturgiát is szépnek tartják. Nem feltétlenül a „természet fölöttivel” kapcsolatos érdeklődés hiányzik belőlük, sokszor inkább csak a szervezettel, az egyházi intézményekkel való kötődést utasítják el. „De ez egy másik kérdés. A problémára minden felekezet vezetőinek maguknak kell megtalálniuk a gyógyírt” – vélte Darvas-Tanács Erik tiszteletes.