A „nemzeti buborékból” a külföldi tanulás nyújt kitörési esélyt

Nem jelenti hosszabb távon a hazai diplomák elértéktelenedését? 

Ettől nem kell tartani. A rendszerváltás utáni évtizedek egyik legfontosabb eredményének tartom, hogy a diákok előtt megnyílt a külföldi tanulás lehetősége. Én nem látok abban semmi fenyegetőt, hogy a középiskola után egyre többen kezdenek el azon gondolkozni, hogy külföldön folytassák a tanulmányaikat, amit az uniós tagságunk és az ezzel együtt járó különféle kedvezmények csak ösztönöztek. A kitáguló világunkat fiatal felnőttként jó megismerni, a diákévek a legalkalmasabbak erre. Ilyenkor a legkönnyebb nyelveket tanulni, megtanulni beilleszkedni egy másik, a saját megszokott, lokális vagy „nemzeti buborékon” kívüli világba. Ez nagyon fontos, hiszen a mai kor, a globális világ megköveteli tőlük, hogy majd felnőttként képesek legyenek együttműködni olyan kollégákkal, akiknek a mentalitása, munkakultúrája, neveltetése, gondolkodása különbözik a miénktől.

A magyar társadalomnak csak egy szűk, felső rétege engedheti meg magának, hogy a gyerekeit külföldi iskolába járassa… 

Ez vitathatatlan. A külföldi továbbtanulás valóban forrásigényes, még akkor is, ha egyébként valakit tandíjmentesen, vagy ösztöndíjjal vesznek fel. Kollégiumban vagy albérletben, a hétköznapokat is kell tudni menedzselni, étkezni, és így tovább. Ahogyan Magyarországon is egyfajta kényszer, úgy Nyugat-Európában is megszokott, hogy a diákok a tanulás mellett munkát vállalnak, pincérkednek, gyermekfelügyelők legyenek, a felsőbb évfolyamokon pedig az egyetem segít félállást, gyakorlati helyet találni az adott területen. Sajnos a kevésbé tehetős, vagy éppen szegénységben élő szülők gyerekeinek ez mind kevés a kijutáshoz.

Ez nem vezet egyfajta szelekcióhoz?

Ismerve a hazai társadalom és az intézményrendszereink működését, ez már realitás. Nálunk az elit sokszor külföldön végzett gyermekeiből lesznek később a következő nemzedékek társadalmi-, politikai-, gazdasági vezetői. Ebből folyamatosan számtalan igen komoly probléma származik. Ez az állapot alapvetően visszavezethető a szelektív magyar oktatási rendszerre. A „hétköznapi” iskolában a nem középosztálybeli háttérből érkező gyerekek lehetőséget sem kapnak arra, hogy kitörhessenek a maguk közegéből. Az iskola nem csatornája a társadalmi mobilitásnak – nem működik liftként, ahogy Sorokin fogalmazott –, ott tartunk, hogy a társadalmi hátrányokat inkább megnöveli.  A különböző szelekciós mechanizmusok – és a kormányzati akaratot a rendszerre erőszakoló szabályozók – eredményeként, nagyon nagy energiák árán, a tanulóknak csupán nagyjából 30 százaléka jut el a felsőoktatásba. A szűrés már az általános iskolákban, sőt, az óvodában megkezdődik. Csak az iskola által támasztott elvárásoknak megfelelni képes tanulók érhetnek el olyan eredményt, amellyel bekerülhetnek a valódi boldogulást jelentő programokba. És ezek az elvárások a középosztály kulturális elemeire épülnek, azaz diszkriminálnak mindenki mást. Akik alacsony presztízsű középiskolában kötnek ki, vagy éppen lemorzsolódnak, de nem buták és nem is gyengék – azokkal az iskola nem tud jól bánni. A diákok nem választhatnak, és nem is változtathatnak az érdeklődésük szerint. Nincsenek átjárások, korrekciós utak. Nagy veszteség ez mind egyéni, mint nemzetgazdasági szinten. Egy privilégiumokkal rendelkező társadalmi csoport tartja „megszállva” a társadalom vezető pozícióit és az oda vezető utakat, amit nem is akar átengedni másoknak. Az ő gyerekeik már a szelekció miatt is szeparáltan nevelkednek, később nekik lesz lehetőségük, hogy kimenjenek külföldre és ott tanuljanak. Ha aztán diplomásan hazajönnek, a szüleik által „megszállt” társadalmi pozíciókat valósággal örökségbe kapják. Ebben a már kasztos rendszerben látom a legnagyobb problémát: mert akik szeparáltan nőttek fel, felnőttként, döntéshozói pozíciókba lépve, nem lesznek képesek az „egész társadalomban” gondolkodni. A többség igényeit, a többségi szükségleteket, a hétköznapi élet körülményeit, problémáit egyszerűen nem ismerik, és ezért nem lesznek alkalmasak mindenkinek a képviseletére. A szüleik is már nagyon régen ilyenek. 

Ez egyfajta „vérfertőzés”? 

Mindegy, hogy hogyan minősítem magát ezt a belterjességet. A történelemben, minden társadalomban van egy csoport, amelyik, ha egyszer megszerzi a hatalmat, azt meg is akarja tartani.

Messze jutottunk a külföldön való továbbtanulás lehetséges veszélyeitől…

Nem gondolom. Ez a probléma alfája és omegája. Az elképesztően szelektív és normatív iskolarendszer bűne, hogy csak az elit iskolákban végző diákok előtt nyílik meg az út valamilyen külföldi egyetemre. Sőt, most van egy olyan trend is, köszönhetően az Orbán kormányok – áldott vagy átkos – tevékenységének, hogy nagyon sok diákot már a középiskolában megpróbálnak külföldre küldeni a szülei. Kifejezetten vannak olyan családok, és érdekes módon nem csupán a jobb módúak között, akik azért költöznek külföldre, hogy a gyereküknek megbízható, minőségi oktatást tudjanak biztosítani. Esélytelennek és kilátástalannak érzik a szülők, de maguk a diákok is, hogy itthon használható tudást kapjanak, és adott esetben a magyar felsőoktatási rendszerben szerezhessenek értékes diplomát. Másfelől pedig azt is látják, hogy a felnőtt életben való boldogulás, a megélhetés sem kiszámítható. Hangsúlyozom: az egész országról beszélünk.

Felvetődik a kérdés: ha egyre több magyar diák tanul külföldön, végül annak nem „agyelszívás” lesz a vége?

Visszautalnék arra, amit már mondtam: önmagában külföldön tanulni jó. Az is jó, amikor középiskolai program részeként tölt egy-egy évet külföldön vendégtanulóként valaki. A probléma Magyarország esetében mégis speciális, mert az a kulcskérdés, hogy végzett diplomásként hazajönnek-e? 

Miért választják egyre többen ezt az utat? Mert tapasztalatra vágynak? Nyelvet akarnak tanulni?

Sokan vannak ilyenek. De sokan vannak olyanok is, akik a mai magyar – korrupcióval átszőtt és átpolitizált, elkoszolt – életünk elől menekülnek. Ha ez időleges, és később mégis hazajönnek, és hozzák magukkal a tudásukat, emberi, szakmai kapcsolataikat, akkor nincs nagy baj.