Mécs Imre: fontos ügyekben nemzeti összefogásra lenne szükség

Képviselő úr, a minap volt a 75. születésnapja. Hogyan telt? Kik gratuláltak s kik nem?

Bensőségesen, a családdal, a feleségemmel ünnepeltem, eljött a két testvérem, minden gyermekem – 40 esztendős a legidősebb, 14 a legfiatalabb – és az unokáim, közülük a legnagyobb 11 éves. Ott volt még néhány távolabbi rokon, s köszöntött az a néhány barátom, aki számon tartotta ezt a napot. A feleségem és gyermekeim néha sejtelmesen mosolyogva mondják, hogy még nincs vége az ünneplésnek, de nem tudom, mire készülnek. A Népszavában is megjelent velem egy szép cikk. A Parlamentből? Nem, onnan senki; a frakcióülésen égető politikai kérdésekről beszéltünk. S különben is: a kor nem érdem, hanem állapot. Nem nagyon tudok mit kezdeni a 75 évemmel, nem érzem oly hosszúnak. Amíg fiatal voltam, távolinak tűnt még a hatvanadik év is. Most látom, hány barát, ismerős, kortárs megy el fiatalabban. Huszonhárom éves koromtól, amikor elítéltek, a halál gondolata nem igazán rendít meg; inkább az jár a fejemben, még mennyi mindent kell elintéznem.

Aki ismeri az életútját, tudja, hogy önt nem lehet semmiféle skatulyába beletuszkolni. Hogyan definiálná, ki is Mécs Imre? Mi a politikai hitvallása?

Én őszintén liberális vagyok. A liberalizmust úgy tekintem, mint a levegőt: abból veszem észre, ha baj van, hogy a levegő rosszá válik és megfulladok, ha elfogy. A jó levegő természetes. A liberalizmus is az a szó eredeti értelmében: mindent szabad, ami nem sérti mások érdekeit. Korán alakult ez ki nálam. A legnagyobb hatást gyermekkoromban a pécsi jezsuita kollégium tette rám. Ez a nagyon szigorúnak hitt szerzetesrend tulajdonképpen lelkileg liberális. Önként és szabadon szenteltük életünket Isten szolgálatára. Ott nem voltak tabutémák. S később ’56 volt a meghatározó élményem. Van-e liberálisabb dolog, mint egy szabadságharc?…

Lehet sommásan, egy szóval – valaha ellenforradalomnak, azután forradalomnak – minősíteni '56-ot? Vagy bonyolultabb volt ennél?

Hogyne! Az fenomén, ami ‘56 volt, nem írható le egy szóval. Mindenki máshonnan indult. Az akkori „revizionista” írók, újságírók belső reformot akartak, mi, egyetemisták, radikálisat, és voltak persze, akik csak vissza akartak térni az 1945 előtti állapotokhoz. Vagy nézzük a folyamatot: amikor megfogalmaztuk a 16 pontot, akkor még reformot kívántunk. Amikor este ott álltunk a rádió előtt és közénk dobták az ávósok a könnygáz-gránátokat, és mi visszadobáltuk, akkor vaskos diákcsínynek éreztem a dolgot. Amikor elkezdtek lőni, és emberek sebesültek meg, s láttam az utca népét, a „szent suhancokat”, akkor úgy éreztem, átzúdul ez az egész a fejünk fölött, és hogy ez forradalom, ami nem áll meg ott, ahol mi meg akartunk állni. Amikor hajnalban a József körúti házunk előtt végigcsörömpöltek a szovjet páncélosok, akkor a forradalom átcsapott szabadságharcba. Ez pedig egyesítette, összeforrasztotta a különböző indíttatású embereket. Akkortól a barikádnak nem volt két magyar oldala, csak egy; a másikon az elnyomó idegen hatalom állt. 

S valóban a nemzeti egység volt a fő jellemzője? Hiszen a Parlamentben ülő két volt ‘56-os halálra ítélt most ellenlábas: Wittner Mária a Magyar Gárda születésénél bábáskodott, ön pedig a SZDSZ után 2006-tól az MSZP színeiben képviselő…

Sohase voltunk egyformák, és most sem vagyunk azok. Ötvenhatban nagyon sokféle ember jutott átmenetileg közös álláspontra, és még ennél is fontosabb: nagyon erős volt a hitünk abban, hogy egyet akarunk. Lehet, hogy nem pontosan így volt, de így hittük; a Parlament előtt a Nagy Imrére váró tömegben, amelyben már a diákok mellett sok munkás is volt, alighanem mind úgy érezték, ahogyan én is: mi mind értjük egymást. Ez egy pillanatnyi, kegyelmi állapot volt; hatalmas erőt teremtett. Bizalom és közösség született – újjászületett a nemzet. Jó, ha száz-kétszáz évente egyszer történik ilyesmi. Az pedig természetes, hogy egy új demokráciában az addigi diktatúra-ellenes egység felbomlik, és megjelenik az eltérő politikai irányzatok sokfélesége.

Megbocsátotta a szocialistáknak a múltat?

A szocialistáknak nem kellett megbocsátanom. A pártállami diktatúra fedő ideológiája volt az, amit hamisan szocializmusnak vagy kommunizmusnak neveztek, de ennek a diktatúrának sem a kommunizmushoz, sem a szocializmushoz nem volt igazán köze; a viselkedést a diktatúra szabályai írták le. Hadd idézzem Angyal Istvánt, akivel együtt voltam a siralomházban. Ő azt mondta: Auschwitz, Birkenau – ahol az édesanyja „füstté vált” és ahol szökés miatt a szeme láttára akasztották fel a nővérét – egy rohadt karvaly eszmének volt a leképezése, itt pedig a világtörténelem egyik legnemesebb eszméjének a nevében történik ugyanaz – és ez rettenetes. A szocialistáknak, akik szakítottak a múlttal, és partnereknek bizonyultak a rendszerváltásban, ezért nem is kellett megbocsátanom, a diktatúrának pedig nem bocsátottam meg; ellensége voltam. És utána az első szabadon választott kormánynak az ellenzéke lettem… Kevesen tudják: 1992 elején Béki Gabriellával megalakítottuk az SZDSZ szociál-liberális szárnyát. Meg is hívtak akkor a Szocialista Internacionálé berlini ülésére. A modern szociáldemokrácia tökéletesen megfér az én liberalizmusommal.

És meg tudott bocsátani azoknak, akik a 301-es parcellánál a koszorúzási beszéde közben fütyültek, fújoltak és azt kiabálták, hogy fel kellett volna akasztani?

Őket sajnálom a lelki szegénységük miatt. Nem tudják, mit beszélnek. És ebben nem ők a hibásak, hanem azok az álságos politikusok, akik baloldalról átmentek jobboldalra, és ott mesterségesen álkonzervatív-álkeresztény kurzust csiholnak, ugyanakkor gyűlöletet gerjesztenek és suba alatt uszítanak. Ez teljesen hiteltelen. Keresztény vagyok és Krisztus követője. Komolyan veszem, hogy az embertársaimat – az ellenséget is – szeretni kell. De nemcsak sajnálat él bennem, hanem düh is, amiért családanyák kisgyerekeket hoztak kereplőkkel a 301-es parcellába. Persze mögöttük politikai erők álltak, s a Kossuth téri, a tévét is megtámadó csürhe mögött is. Tönkretették 1956 ötvenedik évfordulóját. A magyar társadalomnak még soha nem volt akkora „piárja”, mint ez a jubileum. Félszáznál több király, államfő, kormányfő jött el ide, hogy virágot tehessen le, és akkor nem ezek a képek jelentek meg a világ médiumaiban, hanem a felheccelt és fizetett gazemberek tombolásának képei. Ezért azok a politikai erők felelősek, amelyek nem tudtak eleget tenni a demokratikus játékszabályoknak, és hátulról „csendestársként” támogatták, fizették a randalírozókat.

Közismert a barátsága Göncz Árpáddal. De milyen volt és milyen most a viszonya a többi államfővel? 

Mádl Ferenccel udvarias, korrekt viszonyom volt. Sólyom Lászlóval pedig annak idején egy oldalon álltunk, hisz’ a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon Tölgyessyvel ketten tartották összekötőként a jogi és az állami kapcsolatokat. Egyértelmű volt, hogy ő legyen az Alkotmánybíróság elnöke. Azt igazán jól, aktívan látta el, a rendszerváltás befejezését segítette. Ám köztársasági elnökként mintha elfelejtette volna, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként milyen elveket is képviselt. Többek között azért nem tartottam őt alkalmasnak, mert olyanokat mondott, hogy ha ő lesz a köztársasági elnök, akkor a hadsereg főparancsnokaként megtiltja, hogy a Zengőn radar épüljön. Jól emlékszem, ő fogalmazta meg Antall József és Für Lajos kérésére az elnök főparancsnoki jogkörét körbecövekelő AB-határozatot, amely kimondta: békeidőben csak ceremoniális szerepe van a köztársasági elnöknek, s csak rendkívüli vagy szükségállapot esetén élhet főparancsnoki jogkörével. Ami pedig a konszenzusos jelölést illeti, azt a korábbi két elnök úgy értelmezte: az államfő jelöl – például ombudsmanokat, ÁSZ-elnököt –, a parlament pedig megválasztja őket; tehát előtte puhatolóztak, egyeztettek a pártokkal és utána jelöltek olyan személyeket, akiket azután nagy többséggel meg is választott a parlament. Sólyom pedig sorozatban nem így járt el, amiről az a régi vicc jut eszembe, hogy nem vak ez a ló, csak bátor…

Képviselői diadala volt, hogy négy éve megszűnt a sorozott hadsereg. Elégedett a maival? Erősnek, professzionálisnak tartja?

A személyi, szakmai fejlődése bíztató. Az a körülbelül kétezer katona, aki évente megfordul a külföldi missziókban, okkal kerülhet a nemzet dicsőségtáblájára; mindenütt a legnagyobb elismeréssel beszélnek róluk. De a honvédelmi bizottság korábbi elnökeként és mai tagjaként keveslem, hogy a honvédség GDP-arányos támogatása 1,9 százalék helyett csak 1,3, amivel a NATO-ban hátul kullogunk. A sorkatonaság megszüntetése sok olyan követelményt hozott magával, amelyet még teljesíteni kell; többre lenne szükség a katonák anyagi- és lakáshelyzetének javításához, a felszerelés modernizálásához. 

Mintha visszafogott volna lendületéből: 1998-2002 között 268 felszólalása volt, a következő ciklusban 230, 2006 óta csak 43; s a korábbi 44 illetve 43 önálló indítvánnyal szemben ebben a ciklusban mindössze ötöt tett. Ennek mi az oka?

Főleg az, hogy az SZDSZ-ben húszan voltunk képviselők, és a pártban sok reszortot vittem, így sokszor is kellett felszólalnom, az MSZP-frakcióban meg majdnem 190-en vagyunk. De azért a fontos ügyekben most sem hallgatok.

Nagy Imre újratemetésén, 1989-ben így beszélt: „Ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták: a független, szabad, demokratikus Magyarországot!” Ilyennek látja a magyar demokrácia jövőjét?

Az azon múlik, lesz-e a kormánypártok és ellenzéki pártok között együttműködés, és a nemzet érdekét szem előtt tartva, a fontos ügyekben képesek lesznek-e összefogni. A konstruktív ellenzékiség általában a fő célokat, az ország érdekét tekintve, 70-80 százalékban egyetértést jelent és 20-30 százalékban vitát. Nálunk épp fordított az arány, ha nem rosszabb. S hogy ez mikor változik meg? Látva a mai mély árkokat, nem vagyok túl optimista; Mózes negyven évig járatta népét a pusztában, hogy amikor az ígéret földjére érnek, ne legyenek már ott azok, akik nem tudták elfelejteni a rabszolga-múltat…

(Az egykori interjút rövidítve, szerkesztve közöljük.)