Új világrendre lenne szükség és nem lehet kihagyni Oroszországot sem

Ön szerint mi vezetett odáig, hogy 1945 után ismét háborúban áll két európai ország? 

Először is szeretném leszögezni, hogy nincsenek abszolút igazságok. Szeretnék néhány kevésbé ismert tényt felvetni azért, hogy reményt ébreszthessünk mindenkiben: ha sikerül létrehozni egy orosz-ukrán dialógust, az jelentős lépes lehet egy jobb, békésebb világ felé. Senki nem vitatja, hogy Oroszország 2022. február 24-én semmilyen indokkal nem magyarázható módon megtámadta Ukrajnát, és megpróbálta leigázni. Ezzel 1945 után egy precedens nélküli háborút kezdeményezett az európai kontinensen. Bár a múlt század kilencvenes éveiben lezajlott délszláv háború is legalább ennyire véres volt, mint a mostani orosz-ukrán, de az inkább polgárháború volt, amely szintén a felbomló, úgynevezett jaltai európai struktúra felszakadásának következményeként robbant ki. Az orosz támadás azonban agresszió egy 30 éve a függetlenségét elnyert ország ellen, amit ráadásul az ENSZ BT egyik állandó tagállama követett el. 

Nyilván más ENSZ BT tagállam is követett már el fegyveres agressziót 1945 után…

De nem az európai kontinensen! Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi konfliktus gyökereit, egy kicsit mélyebbre kell ásnunk a történelemben, és szakítanunk kell a sematizáló és egyoldalú megközelítésekkel. Azt már Henry Kissinger harvardi PhD dolgozata óta tudhatjuk, hogy az európai kontinensen akkor volt tartós béke, amikor a kontinentális hatalmak és Nagy-Britannia között mind katonai, mind gazdasági, mind politikai értelemben egyfajta erőegyensúly uralkodott. Így történt a napóleoni háborúk idején, de az I. és a II. világháború után is. Ezeket a nagy kontinentális háborúkat – csakúgy, mint a harmincéves háborút is – mindig valamilyen békeszerződés, vagy azok sorozata zárta le. A második világháború után kibontakozó hidegháborút viszont semmilyen új rend vagy a kontinens biztonságát átfogó békeszerződés nem zárta le, noha a résztvevők – minden feszültség mellett is – elismerték és betartották a jaltai megállapodás és a potsdami szerződések által felrajzolt béke kereteit.

Ha lett volna békeszerződés, az hatékonyabb visszatartó erő lehetett volna egy későbbi potenciális agresszorral szemben? 

A visszatartó erőnek szánt megállapodások – CFE, NATO-Oroszország Tanács – egyáltalán nem tükrözték a valóságot, vagy eleve nagyon más célzattal jöttek létre, és ezért nem is szolgálták a tartós egyensúlyt. E megállapodások közül kettőt emelnék ki. A CFE (angolul: Conventional Armed Forces in Europe), azaz a Hagyományos fegyveres erők Európában nevű szerződés a hidegháborút követően jött létre. Ebben az aláírók maximálták egymás hagyományos katonai eszközeinek és haderőinek létszámát, és vállalták, hogy annak változásáról értesítik egymást. A CFE megállapodás létrejötte is furcsa módon sikerült, a tartalma is elejétől fogva megkérdőjelezhető volt. A hidegháború vége felé, Gorbacsov hatalomra jutása után, újra lendületet nyertek a konvencionális fegyverzetek korlátozásáról szóló tárgyalások, amelyek a NATO és a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamai között zajlottak, az USA és a Szovjetunió vezetésével. A Varsói Szerződés utolsó, 1990. június 6-i moszkvai, legfelső szintű tanácskozása – a Politikai Tanácskozó Testület – magyar kezdeményezésre kimondta a szervezet önkéntes feloszlatását. Ennek ellenére egy szűk félévvel később aláírták a CFE megállapodást Párizsban, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) peremén, ami gyakorlatilag a két korábbi katonai tömb közötti erőegyensúlyra alapozott. Miközben a VSZ gyakorlatilag megszűnt létezni. Tehát a megállapodás már az aláírás idején elavult, és nem sok köze volt a valósághoz. A NATO-Oroszország Tanács 1997-ben annak érdekében jött létre, hogy a folyamatos párbeszéd kölcsönös bizalmat teremtsen a felek között. 

Már évek óta láthattuk, hogy ez a kölcsönös bizalom egyre kevésbé működött. Miért? 

Ennek is megvoltak az okai. Amerikai belpolitikai okokból az USA politikai áldását adta a NATO kelet-európai kibővítésére. Michael Mandelbaum, Clinton elnök külpolitikai stábjának tagja, 2022-ben megjelent könyvében „The four ages of American foreign policy” leírja, hogy korábban az USA nem kívánta keleti irányban kibővíteni a szervezetet, de Clinton az újraválasztási kampányában úgy érezte, szüksége van egy látványos külpolitikai lépésre, hogy erősítse meggyengült belpolitikai helyzetét. Szintén belpolitikai megfontolásból Horn Gyula magyar miniszterelnök 1994-ben vetette fel először Magyarország NATO tagságát, amit az akkori tagok eléggé hűvösen fogadtak. Magyarul: visszhangtalan maradt a kezdeményezés. Amikor 1997-ben mégis létrejött a NATO-Oroszország Tanács, akkor is inkább emlékeztetett arra a bon-mot-ra, amit Hastings Ismay tábornoknak, a NATO első főtitkárának tulajdonítanak. Azt mondta: a NATO-ra azért van szükség, hogy az oroszokat Európából kint, a németeket lent, és az amerikaiakat bent tartsák. A NATO-Oroszország Tanácsot akár tekinthetjük egy olyan elhárító intézménynek is, ami elejét veheti annak, hogy Oroszország felvételével kelljen szembesülni a kelet-európai bővítés egy későbbi fázisában. Mint ahogyan erre egy nem túl határozott kísérletet is tett Vlagyimir Putyin 2002-ben. A NATO-Oroszország Tanács csak azzal a funkcióval rendelkezett, hogy a NATO politikája kapcsán az oroszok kérdéseket tehetnek fel, de annak alakítására semmilyen befolyásuk nem lehet. 

Az amerikai-orosz kapcsolatok romlása keretében sorra felmondták a nukleáris fegyverkezést korlátozó megállapodásokat.

Ezek a lépések nem növelték sem a bizalmat, sem a biztonságot a világban. A szerződések felmondásának némelyikét az USA kezdeményezte, amiről John Bolton könyvében („The room where it happened”) sok érdekes részlet olvasható. A fentiekkel is azt kívántam alátámasztani, hogy a „jaltai rend” felbomlása után nem jött létre egy olyan új, reális békestruktúra, amely hosszú távra garantálhatta volna az európai erőegyensúlyt. Ez természetesen semmilyen mértékben sem menti fel az orosz agresszort, de a többi európai hatalmat sem a saját felelőssége alól. A mai egyensúlytalanság abból is látható, hogy ha az európai térképre nézünk, akkor Szerbiától, Koszovótól, továbbá a kaukázusi térségtől eltekintve, az egész kontinens országai beléptek a NATO-ba, kivéve a volt szovjet tagköztársaságokat az 1938-as határok mentén. Máshonnan megközelítve azt is mondhatjuk: a régmúlt és a jelen európai történései alapján Európának szüksége van – volna – egy kiegyensúlyozott béke-architektúrára, amelynek részét kell, hogy képezze a teljes kontinens. Beleértve Oroszországot is. Oroszország bevonása nélkül nem lesz tartós európai béke. A párbeszédnek azt is fel kell tárnia, melyek a valós orosz biztonságpolitikai érdekek, hogyan lehet azok, és a többi európai ország között megtalálni a kompromisszumot úgy, hogy Oroszország közvetlen szomszédai is békében élhessenek.