Orbán csak az erőből ért
Amint arról a Hírklikk is beszámolt, az amerikai Jody Williams és honfitársunk, Krausz Ferenc kezdeményezésére 107 Nobel-díjas közös nyilatkozatban ítélte el Oroszország július 8-i, Kijev elleni támadásait, beleértve az első számú ukrán gyermekkórház és más polgári célpontok elleni csapásokat. Az aláírók szerint az egészségügyi létesítmények és a civilek elleni támadások háborús bűncselekmények, és a legutóbbi bombázások is felkerültek az orosz erők által elkövetett bűnök listájára.
„Nem fogadjuk el Oroszország állításait, miszerint nem céloz civileket vagy polgári infrastruktúrát. A gyermekkórház elleni támadásról készült videók és fotók egyértelműen bizonyítják, hogy a kórház volt az orosz támadás célpontja. Lakóépületeket is eltaláltak. Az ENSZ szerint több mint 11 ezer civil halt meg Ukrajnában, és 22 ezren sebesültek meg az orosz invázió óta” – áll a nyilatkozatban.
Mindeközben az Orbán-kormány – az Európai Unió tagállamai közül egyedüliként – szívélyes, majdhogynem baráti kapcsolatot ápol az agresszorral, az uniós szavazásokon pedig – amennyire csak tőle telik – akadályozza az Oroszország elleni szankciók megszavazását.
Amit most a Nobel-díjasok tettek, az mélyen emberi és végtelenül tisztességes. Más kérdés, hogy Orbán Viktorral szemben a normális viselkedési szabályok betartására irányuló erőfeszítések eddig minden nemzetközi és hazai fórumon csődöt mondtak. Az EU legfőbb döntéshozó szerve, az Európai Parlament ugyanis egy demokratikus, és éppen ezért körülményes, valamint sajnálatos módon bürokratikus szervezet, amely ráadásul teli van külön érdekekkel, mely érdekek még lassúbbá teszik a döntéseket. Velük szemben áll Orbán, és az ő nemzeti szotyializmusa. A magyar miniszterelnök nem demokratikus, és ebből kifolyólag nem is körülményes. Ha valamit kitalál, arról nem egyeztet senkivel. Ma dönt, holnap megcsinálja – de az is lehet, hogy már tegnap.
Ezt nem veszik figyelembe azok, akik vele szemben állnak és ezért nem hathat Orbánra a 107 Nobel-díjas közös nyilatkozata. Amit Orbán képvisel, az a demokrácia világában, az európai kultúrkörben nem értelmezhető, mert kívül esik a demokratikus viták tartományán. A demokratikus szervezetek ugyanis nem harcra, hanem együttműködésre jöttek létre, ezért természetüktől idegen módszerekkel kellene harcolniuk Orbán ellen: fel kellene venni a kesztyűt, és változtatni a harcmodoron. Orbán ugyanis nem érvekkel, hanem széklábbal a kezében vitázik, vele nem lehet tárgyalni, mert mire az első érv elhangzana, ő addigra már tucatnyi tockost és sallert kiosztott.
Egy közös nyilatkozat – bármennyire is igazuk van a tudományok legjobb koponyáit felvonultató aláíróknak – legföljebb szépségtapasz lehet az Orbán és a hozzá hasonlóan gondolkodók által ejtett seben. Idehaza is láthattuk sokszor, hogy Magyarország miniszterelnöke csak az erőből ért, s amikor nálánál is nagyobb hatalommal találja szembe magát, akkor a bátor utcai harcos meghunyászkodik és gyáván visszatáncol. Így történt ez a tervezett internetadó bevezetése elleni tüntetés után, amikor Orbán és a Fidesz akkora ellenállással (és tömeggel) találkozott, amitől megrémült és visszarettent. Ez történt 2017-ben is, a 2024-re megpályázni kívánt budapesti olimpia esetében, amikor Orbánék inkább visszavonták a jelentkezést, mintsem beleálltak volna a vitába és a népszavazási kampányban igyekeztek volna meggyőzni az embereket, hogy jó nekünk, ha olimpiát rendezünk.
A fenti példák persze kivételek, a hétköznapokon Orbán és a Fidesz úgy hatol át a magyar jogrenden, mint kés a vajban. Nincs igazi ellenállás, mert bár néhány tüntetés valóban lelkesítő és felemelő volt, összességében kevesen vannak, akik kiállnak az elveik mellett. Most, legutóbb a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatójának felmentése ellen sokan tiltakoztak, ám énekelhetnek napestig, skandálhatják a jelszavakat órákon át, a hatalom ettől nem fog megijedni. A hatalom akkor kezdene rettegni, ha az összes budapesti tanár – de legalábbis, a pedagógusok nagy többsége – bejelentette volna, hogy szeptember 2-án nem kezdi meg a tanítást az iskolákban. Ebben az esetben a máskor erősnek mutatkozó hatalom azonnal felfogta volna, hogy miről van szó, összekapja magát és sűrű bocsánatkérések közepette visszavonulót fúj.
Ez persze csak egy elméleti lehetőség, ami a gyakorlatban nem kivitelezhető. A magyar társadalomból – tisztelet a kivételnek – hiányzik a szolidaritás. Pedig mi, magyarok alapvetően jó emberek vagyunk: ha kidobott kiskutyát, bántalmazott gyereket, kilakoltatott családot látunk a tévében, összeszorul a szívünk és anyagi lehetőségeinkhez mérten adakozunk. Társadalmi szinten azonban mindez nem működik: amikor az első kétharmad elvette az emberek magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezer milliárd forintját, akiknek nem volt pénzük valamelyik magánnyugdíj-pénztárban, hallgattak. Amikor belerúgtak az egyenruhásokba, mindenki más csöndben volt. Belegázoltak az egészségügyiekbe, a hajléktalanokba, a munkanélküliekbe, a társadalom többségének ehhez sem volt szava. Földbe döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket, a mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat, az adósokat, a hitelezőket, a hivatásosokat, a civileket. Kismamákat, nagymamákat. Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba, a kertészbe, a kovácsba, a szakácsba, de akik nem voltak közvetlenül érintettek, úgy gondolták, nem kell mozdulniuk.
A 107 Nobel-díjas kiállása – főleg, hogy az augusztus 20-án a legnagyobb magyar állami kitüntetéssel, a Szent István Renddel díjazott Krausz Ferenc is a kezdeményezők között volt – tisztességes és példamutató. Orbán és társai azonban csak az erőből értenek, aki Orbánnal tárgyal, jó, ha tudja, minimum egy széklábat mindenképpen vigyen magával. A józan érvelés, a normális gondolat, jöhet akárhány Nobel-díjastól, hidegen hagyja az immár 14 éve – és még ki tudja meddig – regnáló hatalmat.
