Trencsényi László: a jelenleginél árnyaltabb, diákbarátabb felsőoktatási rendszer kellene

A felsőoktatási ponthatárok nyilvánosságra hozatala után közölték: immár második éve több mint 90 ezren jutottak be a magyar felsőoktatásba. Valóban büszkének kell lennünk erre a számra, vagy a mintegy 100 ezerről körülbelül 90 ezerre csökkentett állami ösztöndíjas hely miatt kevesebben kerültek be a felsőoktatásba?

Ahhoz, hogy ezt ki tudjuk számolni, egy nagyon bonyolult számítás kellene, hiszen a létszámnövekedés három dologból is adódik. Az egyik az, hogy eltörölték az idegennyelvű vizsgát a belépéskor. Tudjuk, hogy ez sok diáknak lesz csapda, hiszen bejutott a felsőoktatásba, de már a legtöbb felsőoktatási intézményben a megszerezhető szakirodalom, sőt, sokszor maga az oktatás is idegennyelvű. Tehát az így felvettek hátránya nőni fog, és később az elhelyezkedésnél is óriási hátrány lesz, hacsak az egyetemi éveik alatt, a saját költségükön nem pótolják a hiányzó nyelvtudást. Ha nem, akkor – különösen öt év múlva – lesznek olyan értelmiségi pályák, amelyek zárva maradnak előttük. A létszámnövekedésben emellett ott vannak a „politikailag kitalált kedvezmények” – mint például, hogy a katonaviselt diák többletpontot kap, és egyéb ilyen dolgok –, amelyekről nem tudjuk, hányan élvezték már ennek az örömeit, de egy politikai kiválogatódás kockázatát sejtetik. A harmadik dolog pedig, hogy az egyetemek a korábbiakhoz képest több önállóságot kaptak a felvételi követelményeik meghatározásában.

A kereslet-kínálat szabályai alapján, amelyik intézményben a kapacitás nagyobb, mint a kereslet, ott nyilvánvalóan a kínálatban kellett több lehetőséget biztosítani. Magyarul ahol lenne több hely, de nem annyira kapós a szak, ott lejjebb veszik a követelményeket, csakhogy őket válasszák a felvételizők. Ez ugyan a bemenetnél növekedést jelent, de, hogy a tanulmányok folytatásánál mit fog jelenteni, még nem tudjuk. Vagyis, miközben én örülök annak, hogy a felsőfokú végzettségre pályázók száma nő a magyar társadalomban, és ezzel mégis csak igazolódik a tudástársadalomba vetett hitünk – amit a kormányunk tagadni szokott –, de a folyamat ezekkel a kockázatokkal fog nőni. Mindehhez hozzátenném, hogy én ugyan az egyetemi autonómia híve vagyok, és jó dolog, hogy az egyetemek maguk válogatnak a hallgatók közül, de tagadhatatlan, hogy ebben a válogatásban felerősödik az értelmiségi társadalom mostanában már amúgy is meglevő kettéosztottsága. Lesz elsőosztályú értelmiségi – ugyan eddig is volt, de nem volt ennyire mély a szakadék.

Az elitszakmákra – mint például az informatika, média, diplomácia, pszichológia vagy orvos szakra, ahová eddig is a több generációs, művelt, felső középosztály delegálta a gyermekeit, de azért volt lehetősége másnak a tű fokán átjutni –, 470 ponttal lehet bejutni, és van, ahová, mint az óvóképzésre, és a kisgyermeknevelő képzésre 200-300-as pontszámmal jutnak be a leendő kollégák. Én kívánom az utóbbiaknak azt is, hogy minél előbb pótolják azokat a hiányosságaikat, amiket a középiskoláikban nem szereztek meg. Csakhogy mindez többszörösen fogja azt jelenteni, hogy felgyorsul a kisgyermeknevelői szakma amúgy is folyamatban levő leértékelődése. Persze, valamelyik tanítóképző karon az angol nyelvű kisgyermeknevelő képzésre igen magas pontszámmal lehetett bejutni. De mondjuk ki, hogy ez babysitter képző, és a mi „exportlányaink” lesznek, akik szerencsés esetben valóban babysitterként fogják keresni a kenyerüket valamelyik fejlett nyugati országban. A széthúzódó pontszámok számomra azt az aggodalmat rejti, hogy az értelmiség még jobban ketté fog szakadni. Attól pedig már nagyon félnék, hogyha ez a kettészakadás társulna valamilyen politikai lojalitással, esetleg politikai másként gondolkodással. Remélem, hogy ez nem jelenti majd ezt, de a félelem akkor is benne van, hogy a kettéosztott magyar társadalomnak ez a csoportja is jobban polarizálódik majd, mint eddig, vagy mint kívánatos lenne. Az első adatok számomra ezeket a félelmeket vetíti előre. 

Az ön számára mit mutat az, hogy a felvételi eredményeként minden második egyetemista vidéki egyetemre nyert felvételt, és az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően, tízből nyolc felvett állami ösztöndíjasként kezdheti meg tanulmányait?

Az egyetemek tulajdonosi szerkezete furcsa helyzetet jelent ma. Mindenesetre a kollégiumi férőhelyek száma az alacsony, az albérletek ára irgalmatlanul magas a fővárosban, tehát nagyon sok család gondolta úgy, jobb, ha a gyermekük marad a megyeszékhely felsőoktatási intézményében, és nem a nagyon drága fővárosba igyekszik. Ez ugyanazt a társadalmi megosztottságot erősíti. Mivel a végzett hallgatók majd Magyarország, illetve adja isten, hogy a Magyar Köztársaság gazdaságát, kultúráját fogják gyarapítani, természetes, hogy jussanak állami ösztöndíjhoz, hogy be tudják fejezni a tanulmányaikat.

Egyébként különböző országokban különböző az ösztöndíjrendszer. Angliában például egy kicsit a diákhitelre emlékeztető módon van megoldva, mert utólag majd adózniuk kell az angliai egyetemekre járóknak az ellátási támogatásuk után. Az nyilvánvaló, hogy egy állam a működése érdekében a saját leendő értelmiségét valamilyen úton-módon kell, hogy segítse. Azt pontosan nem tudom, hogy ennek az ösztöndíjrendszernek a szociális és a tanulmányra ösztönző összetétele hogyan alakul, ahogy azt sem tudom, hogy mostanában van-e olyan, amit társadalmi ösztöndíjnak neveztek annak idején, amikor a majdani munkahely „ruházott be” a majdani munkavállalójába. Ez jól működni látszott. 

Ön azt mondja, hogy az új pontszámítás nagyobb szabadságot adott az egyetemeknek az intézményi pontok esetében, de az új pontszámítás miatt – ha nem is nagy mértékben, de – csökkentek a ponthatárok. Vajon megéri-e ez a magyar felsőoktatásnak, és megéri-e Magyarországnak? 

Mióta a pályán vagyok, mindig azt mondtam, hogy „minél nagyobb input a felsőoktatásba”, mert a képességektől független társadalmi szelekciót egy módon lehet elkerülni, egy nagyobb bekerüléssel a felsőoktatásba. Ettől tehát nem félek, sőt, ezt társadalmilag hasznosnak tartom, ha párosul a felsőoktatási intézmény jó színvonalával, differenciáló pedagógiai kultúrájával. Sajnos vannak arra rossz tapasztalatok, hogy több felsőoktatási intézményben az oktatók előadó-, és vizsgáztatógépek, pláne leckefeladógépek. Ez pedig nem segíti azt, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeikből adódó kulturális tőkében különböző diákok utolérjék egymást, vagy a tehetségük kibontakozhasson. Tehát ehhez az kell, hogy minél több diákot fölvegyenek. Közbevetem, hogy még egy befejezetlen, akár abszolutórium előtt otthagyott felsőoktatás is csak első látásra ráfizetés az egyetemfenntartónak, mert az ország kulturális színvonala szempontjából az egy vagy két év alatt megszerzett tudás mégis csak hozzáadódik a nemzeti kultúrához. Persze az lenne jó, ha minél kisebb lenne a lemorzsolódás, mindenki a pályájára állna, de ehhez a jelenleginél árnyaltabb, diákbarátabb felsőoktatási rendszer kellene. Vannak olyan felsőoktatási intézmények, ahol ez működik, ahol a szakkollégiumi rendszer a népi kollégiumok hagyományai alapján próbál segíteni, de ahol nem társul egy igényes felsőoktatási pedagógiai, vagy nevezzük andragógiai, felnőttoktatási kultúrával, ott tényleg kárba mehet a beruházás a családoknak is, meg a nemzetnek is. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ebben is lesz valamilyen fejlődés, és megindul a felsőoktatási pedagógiai kultúra váltása. 

A felvételinél az is kiderült, hogy a felvételizők mintegy 30 százalékánál az új pontszámítás miatt a Felvi nem a tényleges pontszámot mutatta, az új, jóval bonyolultabb rendszer miatt rosszul kalkulálták a felvételizők pontjait, de akadnak olyanok is, akiknek például nem a legjobb érettségi eredményük alapján számolt az algoritmus…

Én nem fogadom el, hogy ez egy az új rendszer betanulási nehézsége egy számítástechnikai világban, hanem azt mondom, hogy ez egy rendszerhiba. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Van annyira fejlett az informatikai tudás az országban, hogy ez kiküszöbölhető, vagy akár kontrollálható lett volna. Ez valamennyire mégis csak a rendszer felelőtlenségének a tükre. 

Összességében mit mondhatunk, milyen tanulságaik vannak az idei felvételiknek? 

Én örülök annak, hogy többen kezdik meg a felsőfokú intézményekben a tanulmányaikat. Az egy külön fájdalmam, hogy a Wesley János Főiskolán, ahol én tanítok – a drámatanári szakirányú továbbképzési szakra – sajnos kevesen jelentkeztek, mert a főiskola még a MET-et sújtó inkasszó előtt kénytelen volt olyan tandíjakat megállapítani, amikkel elveszítette a versenyképességét. Az biztos, hogy a szociális érzékenységemből fakadóan más fájdalmakat is átélek, ha átnézem a listát, vagy volt tanítványaim gyermekei panaszaiból ezeket a dolgokat megtudom. De az, hogy többen kezdik el a felsőfokú tanulmányaikat alapvetően egy öröm. Kívánom, hogy boldoguljanak, és olyan szabad lelkű diákok legyenek, akik kiküzdik majd maguknak, hogy jó legyen.