Nekünk fájdalom, a környező országoknak győzelem: Trianon-konferenciát tartottak Pécsen

Trianon-konferenciát rendezett a Pécsi Tudományegyetem, a ZSÖK Nkft., a Szépírók Társasága és a pécsi önkormányzat szeptember 23-án a Művészetek és Irodalom Házában. A rendezvény eredetileg júniusban lett volna megtartva, de a járvány miatt mostanra tették át. Több külföldi előadó sajnos így sem tudott eljönni, az ő előadásaikat fölolvasták. 

A megnyitón Bognár Szilvia alpolgármester elmondta, a trianoni döntés súlyos tragédiája a magyar történelemnek, mégha az részben elkerülhetetlen volt, részben pedig a magyar politika hibájából következett be. Fájó pont száz éve, amit fel kell dolgozni, ki- és el kell beszélni az eseményeket, szereplőket, történelmet - mondta. Arra is kitért, hogy a határok nélküli Európában most már sokkal könnyebb elutazni az egykori Magyarország területeire, meg kell ismerni ezeket a helyeket, mint ahogy a történelmünket is. 

Miseta Attila rektor kis anekdotával kezdte beszédét, miszerint ő anno inkább történész szeretett volna lenni 18 évesen, de aztán az anyja rábeszélte, legyen inkább orvos - ám a történelem iránti érdeklődése nem veszett el. Mint elmondta, a magyarság néha rosszul mérte fel az adott helyzetet, a magyar politikumnak is elkövetett hibákat Trianon előtt, és az akkori kisebbségekkel szembeni bánásmód köszön vissza azóta is az utódállamok kisebbségi politikájában.

Kifejtette, minél többet kell a külhoni magyarsághoz utazni, ő is sokszor járt Erdélyben és másutt, illetve orvoskari dékáni ideje alatt jó 300 határontúli magyar diáknak tartottak részképzéseket, illetve utaztak az oktatók helyben előadásokat tartani. Arra is kitért, hogy meg kell teremteni a peremfeltételeket ahhoz, hogy a külhoni magyarság a szülőföldjén tudjon érvényesülni, mert sajnos legtöbbször az ott diplomázó fiatalok egy része Budapestre, majd Európa más részébe költözik a végzettsége megszerzése után; bár van visszaáramlás is, bár az kisebb arányú - fogalmazott. 

Egymásra rakódó összeomlások

A megnyitóbeszédek után az első előadást Ablonczy Balázs, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa tartotta. Előadásában az 1918-1921 közötti összeomlásokról beszélt, mert szerinte ebben az időszakban több, egymásra rétegződő összeomlás (politikai, gazdasági, közbiztonsági, társadalmi) kísérte Magyarország sorsát.

A IV. Károly magyar király (I. Károly néven osztrák császár) által 1918 október 16-án kiadott Völkermanifest (amely a birodalomban élő népeknek adta meg a nemzeti tanácsok megalakításának lehetőségét - egyfajta föderalizáló javaslat volt) hatására a magyar parlament felmondta a kiegyezést, és a perszonálunió mentén képzelték el az Osztrák-Magyar Monarchiát - magyarázta Ablonczy -, majd kitért a politikai gyilkosságra (Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolása), mint újfajta politikai "eszközre", és arról is beszélt, hogy másfél éven keresztül nem volt népakarat alapján felhatalmazott parlamentje az országnak, csak különféle irányító testületei.

A párizsi békekonferenciára emiatt nem hívták meg ezeket a testületeket jó ideig, bár a Huszár-kormánynak sem volt ilyesfajta felhatalmazása, őket már meghívták a párizsi békekonferenciára 1919 végén. A történész kitért az ellenkormányok létrejöttére is (ide sorolva a bécsi Antibolsevista Comitét, illetve az aradi, később szegedi ellenkormányt), valamint az úgynevezett "kérészállamok" létére is. Ezek olyan rövid fennállású, zömmel a peremvidékeken létrejött (vagy csak kikiáltott), általában regionális alapon álló államalakulat-félék voltak, melyek legtöbbje a Magyarországhoz tartozást mondta ki (bár ellenpéldaként lehet említeni a Hucul Köztársaságot, vagy a Vendvidéki Köztársaságot), és ilyen volt a Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság is.

Ablonczy Balázs kitért az 1918-21 közötti erőszakhullámokra is, melyeket ő három részre tagolt. Az első a hazatérő katonák és a parasztság által indított erőszak volt, ezt követte a vörösterror és az arra válaszul elkövetett fehérterror, illetve ezeken túl az idegen hadseregek megszállási övezeteiben is voltak erőszakos cselekmények a lakosság ellen.

Az első erőszakhullám - mely 1918 novemberében tartott - célpontjai a jegyzők és vasutasok,szatócsboltok és uradalmak voltak (az erőszaknak voltak némely országrészekben etnikai jellegű felhangjai is - a szerk.), a lakosság pedig ekkor tapasztalta meg először a háborús élményt.

Az ország 3200 jegyzői hivatala közül közel 1100-ból elzavarták a jegyzőket. Ez az erőszakhullám és a rendcsinálás a jelenlegi becslések szerint 3-5000 áldozattal járt, többel, mint a vörös- és fehérterror áldozatainak száma összesen - emelte ki a történész. Sok helyen a környékbeli lakosság ment be a városokba fosztogatni, Kassán és Nyitrán ezért hívták be a közelben álló cseh csapatokat, hogy tegyenek rendet.

Az akkor városvezetők nem voltak hazaárulók Ablonczy szerint, csupán rendet akartak teremteni, plusz akkortájt még mindenki bőszen hitt abban, hogy az idegen csapatok csak ideiglenes jelleggel vannak ott, és a párizsi békekonferencián ezt a kérdést majd megoldják, a csapatok pedig kivonulnak. 

A Trianon100 kutatócsoport történésze előadása végén még kitért a gazdasági mutatókra is, mint elmondta, a korona 1919 tavaszán a korábbi értékének a 20 százalékát érte, 1922-23-ban a kormány is elengedte az inflációt, a GDP 18,5 százalékkal alacsonyabb volt az 1913-az értékekhez képest, és az életszínvonal 1913-hoz képest 50-90 százalékot is zuhant (attól függően, mely társadalmi csoportot érintette).

A szakmunkás réteg kisebb zuhanást tapasztalt, ez a háború alatt megerősődő érdekvédelemnek köszönhette, viszont a tisztviselők nagyobb életszínvonal-eséssel álltak szemben. A gabona- és szénellátás is sokkal alacsonyabb volumenű lett, a szénhiány kihatott a városok életére is.

Ablonczy Balázs zárásként még kiemelte, a mostani kutatások szerint nem a nyersanyagok elvesztése volt a legnagyobb veszteség gazdasági értelemben, hanem a piackörzetek elvesztése, a régiók szétvágása okozott nagyobb problémát.

Baranya és Pécs helye és szerepe a szerb követelések rendszerében

Hornyák Árpád, a PTE BTK Modernkori Történeti Tanszék egyetemi docense, a Trianon 100 kutatócsoport tagja a szerb hadsereg által elfoglalt Baranya témáját járta körbe előadásában. Mint elöljáróban elmondta, a háborúnak ugyan vége lett 1918. novemberében Magyarországon, de Baranyában ez 1921. augusztusának közepéig tartott szelídebb formában a szerb megszállás miatt, így a háború traumáját is később lehetett feldolgozni. 

Mint elmondta, a szerbeknek már a XX. század elején voltak elképzeléseik az államuk nagyobbá tételéről, később ezt tudósok bevonásával próbálták megalapozni. A háború végén a belgrádi katonai konvenció miatt léptek Magyarországra a szerb csapatok, a demarkációs vonal a Szigetvár-Pécs-Baja-Szeged vonalon feküdt, de ez akkor csak a katonai megszállás határát jelentette.

A párizsi békekonferencián a jugoszláv békeküldöttség nem kérte a megszállt területeket, mert vita volt a szerb és horvát delegációtagok között: a szerbek stratégiai alapon maximalizált követeléseket akartak beterjeszteni, míg a horvátok az etnikai, vagyis a minimalizált követeléseket látták jónak. Végül kompromisszum született 1919 februárjában, és a jugoszláv békedelegáció Alsó-Baranyának a déli részét követelte magának - magyarázta Hornyák Árpád. 

1919 tavaszán azonban népszámlálást szerveztek - nem mindig sikerült a szakmaiságot szem előtt tartani - a megszállt területen, és rájöttek, hogy sokkal nagyobb a szláv népesség, mint azt előtte gondolták, ekkortól indultak be a követelések kiterjesztései, csak addigra ez már kissé késő volt.

Ez év szeptemberében Jovan Cvijic híres szerb geográfus egy maximális, stratégiai alapú (Pécstől északra húzódó határvonallal), és egy minimális, etnikai alapú (Siklós-Villány-Mohács vonalon lett volna a határ) javaslattal állt elő, októberben pedig a belgrádi kormány hivatalosan is bejelentette, hogy szüksége van Pécsre is az itteni szénvagyon okán.

Közben pedig Belgrád elkezdte bujtogatni a helyi szláv népességet is, valamint az ide menekülő baloldaliakat is próbálta a követeléseik mellé állítani, és hivatalosan is kérték a helyi szénbányák kiaknázásának jogát, de ezt meg Nagy-Britannia érdekeit sértette. A belgrádi kormány a többszöri felszólítás ellenére egyre halogatta a területek kiürítését 1920-ban, végül az antant 1921 júliusában szólította fel őket a távozásra, és elküldte Pécsre a Gasset-missziót, hogy felügyeljék a terület kiürítését.

Erre jött reakcióként Hornyák Árpád előadása szerint a Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság kikiáltása, amelynél a pécsi szerb kormánybiztos-főispán Svetislav Rajic, valamint Dobrovics Péter festő és Linder Béla, a Károlyi-kormány pár napot hivatalban lévő volt hadügyminisztere bábáskodott, és ők tüzelték fel a pécsi bányászokat a köztársaság kikiáltására. A kérészállam rövid életű volt, 1921. augusztus 20. és 24-25. között a szerbek a megszállt területeket kiürítették - zárta az előadását a történész.

A szlovének egyharmada is más országba került az első világháború után

Kovács Attila, a szlovén Etnikai Kutatóintézet Lendvai Kutatócsoportjának vezetője előadásában Trianon a szlovén nemzetépítésben betöltött szerepét járta körül. Mint felvezetőjében elmondta, augusztus 17. ünnepnap Szlovéniában, a muravidéki szlovénok és a többi szlovén terület egyesülésére emlékeznek.

A történész elmondta, ez az ünnepnap azért is fontos, mert az első világháború végén a szlovén területek még Ausztriához tartoztak, és egy központi hatalmak elérte győzelem esetén azzal számoltak az akkori vezetők, hogy maradnak ugyanott némi nyelvi-kulturális autonómiával, ám az antant győzelme esetén több területrészt leválasztanak a győztesek.

Ez így is történt, körülbelül 300 ezernyi szlovén került olasz fennhatóság alá, Karintia jó része, a szlovénok bölcsője osztrák kézen maradt, egyetlen nagyobb területi nyereségük a Muravidék megszerzése volt. Viszont a terület megszerzésével mintegy 15 ezres magyarság is az új államalakulat (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) határai mögé került, míg körülbelül ugyanennyi szlovén maradt a magyar határok mögött. 

Kovács Attila előadásában kitért arra, hogy a szlovén állameszme viszonylag későn, az 1800-as évek végefelé kristályosodott ki, ennek leginkább a katolikus papság volt a motorja 1945-ig, de közben ott volt az osztrákokhoz való tartozás gondolata éppúgy, mint a kialakuló jugoszláv egységhez való csatlakozás útja is. 

Egy anekdotát is fölemlegetett, miszerint mikor 1918-ban a muravidéki szlovénség elment a ljubljanai szlovén nemzeti tanácshoz, hogy hát Muravidék és Muraköz kimaradt a belgrádi konvencióból - mint délszláv megszállási övezet -, akkor leginkább csak csodálkozás volt a válasz, hogy Muravidéken élnek szlovének egyáltalán.

A párizsi békeszerződések következtében körülbelül egyharmada a szlovéneknek más állam területére került, ezt a második világháború végén az olasz területek visszavételével valamennyire megoldották, és bár Triesztbe is bevonultak a szlovén partizánok, az végül Olaszországé maradt, ami máig fájó pont a szlovének körében. A szlovén partizánok Karintiába és a Rába-vidékre is bevonultak a háború végén, de ez utóbbi két területet nem kapták meg végül - zárta előadását a történész. 

1918-1941 között kétharmadára csökkent az 1910-ben még 83 ezres szlavóniai magyarság száma

A negyedik előadást Denis Njari, az eszéki Strossmayer Egyetem tanára tartotta volna, ám a korronavírus-helyzet miatt végül Hornyák Árpád olvasta fel a tanulmányt, mely a szerb csapatok Szlavóniába (Pozsega, Szerém és Verőce vármegyék) érkezésével, valamint a helyi magyarság helyzetével foglalkozott.

A szerb csapatok az 1918 novemberét uraló káoszt először békés úton próbálták megoldani, ám ahogy számuk egyre nőtt, úgy '18 decemberére már egyre inkább ők tűntek fosztogatóknak - ezt egy Diakóvár környéki plébánia historia domusában (napi szinten vezetett napló az egyházközség életéről - a szerk.) leírtakkal szemléltették.

Az előadás kitért a szlavóniai magyarság helyzetére is: míg 1910-ben több mint 82 ezer magyar élt a területen, számuk 1918-1941 között mintegy kétharmadára csökkent. Ez egyrészt az új államhatalom intézkedéseinek is köszönhető volt (nem nagyon támogatták a magyar közösségi életet, a magyar nyelvű miséztetést, magyar nyelvű oktatást, stb.), illetve már a Monarchia idején is folyt a magyarok asszimilálódása főként a vegyes házasságoknak köszönhetően. Ezek ellen hozták létre a Julián Egyesületet, ám a '18-as rezsimváltással ennek munkássága megszűnt. 

Burgenland sorsa leginkább csak az ott élő osztrákokat érdekelte, a szlovák történészek pedig leginkább a magyar elnyomással voltak elfoglalva

Az ötödik és hatodik előadás szerzői - Ursula Katharina Mindler-Steiner a grazi egyetemről, illetve Bajcsi Ildikó felvidéki történész - ugyancsak nem tudtak személyesen részt venni konferencián, előadásaikat Somogyi Bianka történészhallgató olvasta fel. 

Az osztrák történész a trianoni szerződés osztrák és magyar határra vonatkozó kihatásairól írt. Előadásából kiderült, az osztrák történészszakma nagyját hidegen hagyja Burgenland ügye, kevesen foglalkoznak a témával. A határváltozások ügye az 1918-21 közti időszakban sem zaklatta fel az osztrák közvéleményt, ők leginkább a napi létküzdelmekkel voltak elfoglalva. Az osztrák nemzetgyűlés ugyanakkor már 1918. november 22-én kérte, hogy a Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyékben egy tömbben élő német népesség hozzájuk kerüljön a területekkel együtt. 

A Burgenland néven ismert területen a 18-as összeomlás és erőszakhullám ugyanúgy jelentkezett, később a Tanácsköztársaságot sem szenvedhették nagyon, majd a határvita fellángolásával Burgenland megszerzésére mindkét fél nagyfokú propagandát vetett be, illetve magyar oldalról 1921-ben a Rongyos Gárda is feltűnt, hogy megakadályozzák a terület Ausztriához csatolását.

Az erőszakos időszak miatt a lakosság egy része más tartományokba települt át, még egy kormányszervet is felállítottak az osztrákok a burgenlandi kárigények összegyűjtésére, ennek iratai ma is olvashatóak. A határvita kapcsán végül annyit sikerült elérni a magyar félnek, hogy Sopronban és környékén népszavazás döntött a hovatartozásról (Sopron lett volna Burgenland tartomány székhelye az osztrák elképzelések szerint). 

Bajcsi Ildikó előadásában a szlovák történészek Trianon-értelmezéseit járta körül az akkori időszaktól egészen a máig. Az előadásból kiderült, a szlovák történészek egyfajta cezúrát alkalmaztak/alkalmaznak, az 1918 előtti magyar államalakulat Ugorsko néven nevezik, míg a '18 utánit Magyarsko néven említik, Trianon pedig a szlovákok számra győzelem.

Az is kiderült, hogy a naciaonalista szemléletű, a magyarok évszádos elnyomásáról írók történeti munkák a mai napig megjelennek, ám már kialakult egy olyan fiatal történésznemzedék, amely elveti ezeket az értelmezéseket, és objektív megközelítéssel, a magyar történészek munkásságát is ismerve igyekeznek írni a trianoni szerződés szlovák népre gyakorolt hatásairól. 

Vesztes kisállamból győztes középhatalom - Románia nagy menetelése

Az utolsó két előadást L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa és Zahorán Csaba történész tartották. L. Balogh Béni az 1918-as és '19-es eseményeket vette górcső alá, illetve azt, hogy a '18-ban már a központi hatalmaktól vereséget szenvedő kisállami Románia (amely egy 1883-as szerződés értelmében papíron nem, de a valóságban nagyon is segítette az erdélyi románság elszakadási törekvéseit) miképp kebelezte be Erdélyt, illetve hogyan próbálta a párizsi békekonferencián átnyomni a Tiszáig és tovább terjedő területi követeléseit és hogyan vált középhatalommá.

L. Balogh Béni kifejtette, hogy a belgrádi konvenció volt az, amelynek értelmében fél Erdély a román seregekhez jutott, ám ott is meg kellett volna hagyni a magyar közigazgatást. A demarkációs vonal nem tetszett a román vezetésnek, és mivel Berthelot francia tábornok is őket támogatta (aki ezzel messze túllépte a hatáskörét), fokozatosan tolták hátra a magyar csapatokat, míg a román seregek masíroztak előre egészen addig, hogy 1919. januárjának végére már elfoglalták az gész történelmi Erdélyt (a front a Vaskoh-Csucsa-Zilah-Nagybánya-Máramaros vonalon állt).

Az előadásból az is kiderült, hogy a román határokat már 1919. március 18-án - vagyis a Tanácsköztársaság létrejötte előtt 3 nappal - meghúzták, és 1919. június 12-én véglegesítették azokat (amikor még fennállt a Tanácsköztársaság és zajlott a háború a cseh és román csapatok ellen). Budapest augusztusi elfoglalása L. Balogh Béni szavai szerint a román nemzetépítés csúcsa volt, ezt egyfajta jóvátételként könyvelte el a román kormány és közvélemény Bukarest és a román területek korábbi elfoglalása miatt.

A főlevéltáros elmondása szerint nem hiányzott sok, hogy a budai várra is felhúzzák a román trikolórt, de ettől végül I. Ferdinánd román király eltekintett - ám az akkori hírek szerint egy román bocskort azért sikerült a félárbócra engedett magyar zászló fölé helyezni a Parlamentnél. 

Zahorán Csaba az előadásában a gyulafehárvári gyűlés napjának, december elsejének a román köztudatba emeléséről beszélt. Mint elmondta, a helyszín szimbolikus volt (hiszen az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés két vezérét, Horeát és Closcát ott végezték ki, az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarok ellen küzdő császáriak erődje volt), közlekedés és védelem szempontjából is kiváló, és bár a város akkor felerészt magyar népességű volt, egy színromán tömbben feküdt.

A jelenlegi ismeretek szerint ugyan százezres nem volt a gyűlésen ott lévők száma, de olyan 50-70 ezer fő ott lehetett. Az akkori magyar kormány a gyulafehérvári határozatot nem ismerte el Zahorán elmondása szerint, bár ellene sem tudott semmit sem tenni. Ugyanakkor több olyan gyűlés is volt abban az időszakban Erdélyben, amely viszont a Magyarországhoz tartozást mondta ki (kolozsvári gyűlés 1918. decemberében például).

És bár a románok hangoztatták, hogy minden nemzet nagyon örül nekik, azt nem szabad elfelejteni, hogy 1910-ben a történelmi Erdély népességének 54 százaléka volt román, 32 százaléka magyar és 11 százalék volt német (szász), és hogy népszavazást nem tartottak arról, hogy Erdély Romániához tartozzon.

December elseje ugyanakkor nem vált hivatalos ünneppé, az 1920-as években leginkább helyi megemlékezések voltak ezen a napon (és inkább az erdélyi románság ünnepe volt ez, hogy felszabadultak a magyar iga alól), a 30-as években viszont a román Antirevizionista Liga szervezte ilyenkorra az ünnepeit (a magyar Revíziós Liga törekvéseivel ellentétben alakult ez a szervezet).

A 30-as évek végefelé II. Károly román király szervezte ünnepnappá a december elsejét, hogy ezzel is a hatalmát mutassa. A világháború utáni kommunista berendezkedés 1968-ig nem nagyon foglalkozott ezzel a dátummal (helyette inkább egy másik, a munkásmozgalomhoz jobban passzoló dátumot ültek meg Zahorán elmondása szerint), ám '68-tól, Ceausescu hatalomra kerülése után a kerek évfordulós december elsejéket megünnepelték - de ez is csak a személyi kultuszt erősítette, mint ahogy az újra felbukkanó dáko-román elmélet is.

Az 1989-es forradalom után Ion Iliescuék kormánya döntött arról, hogy legyen december elseje ünnepnappá, és az elmúlt 30 évben gyökeresedett meg ez katonai parádéval a nagyobb városokban. Ugyanakkor az elfogadottsága például Székelyföldön még mindig nem nagy, és a politikusok sokszor használják az ünnepnapot interetnikus feszültségek keltésére, mint például a szélsőséges román Noua Drapta párt szokott ilyenkor székelyföldi felvonulásokat tartani - magyarázta a történész. Az erdélyi magyarság 100 év alatt sem "szokta meg" ezt az ünnepnapot, nekik egészen mást jelent a dátum - foglalta össze előadását Zahorán Csaba.

Szerző: V.G.

Címlapkép: Pécsi STOP