Amikor egy darab azzal kezdődik, hogy a miniszterelnök verselve lemond, egy néző meg ezen hangosan felháborodik és elindul kifele - nos, akkor az ember már gyanakodhat, hogy nem szimpla komédiára ült be a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházába.

A független k2 Színház alkotói - Fábián Péter ezúttal csak mint a darab írója, Benkó Bence pedig a rendező - a pécsi színészekkel és egy-két meghívott vendégművésszel (a k2-ből és máshonnan), valamint kaposvári színihallgatókkal álltak össze, hogy a többségében jambikus trimeterben íródott sorokból egy a mára erősen reflektáló, többfajta stílusban is megmerítkező szatirikus zenés előadás születhessen.

Az alaptörténet szerint egy drámaíró fejében kalandozunk - aki épp most írt alá egy zsíros szerződést az öttornyú város teátrumában egy darabra -, ahol különféle kész és félkész karakterek várják, hogy papírra vessék őket.

Ez azonban nem is olyan egyszerű, hiszen egy ideje már a karakterek kijutását engedő Múzsák (Melpomené - Herczeg Adrienn; Thália - Vlasits Barbara) mellett ott van egy ceruzabajszos Biztos úr is (Piti Emőke), akinek rendre akadnak kivetnivalói, hogy ki és miért nem juthat ki Kútfőből a világot jelentő A4-es papírlapra. De mindezt olyan diplomatikus csűrés-csavarással, egyrészt-másrésztezéssel adja elő, hogy a karaktereknek szinte kedve támad a fenébe elmenni, és nem a szent kúton át a készülő drámába.

Herczeg Adrienn és Vlasits Barbara múzsapárosa maga az örök ellentét, tűz és víz - míg Herczeg Adrienn Melpomenéje a komolyság szobra (majd a második felvonásban tragikus hősnő), addig Vlasits Barbara Tháliája szabadszájú és szabadosabb életfelfogású. Kettősük színpadi jelenléte vibráló, főleg, mikor Melpomené Biztos úrral enyeleg - ami Tháliának látványosan nem annyira nyeri el a tetszését.

De ez - és Biztos úr körmönfont cenzúrája - Schwartznak is piszkálja a csőrét (Schwartz Urbán Tibor megformálásában minden hájjal megkent Pán és Puck-keverék, ám jellemfejlődésre képes, melyet Urbán szépen árnyalva ad elő), aki erre nagy tervet eszel ki barátjával, a Miniszterelnökkel (Horváth Szabolcs), hogy Biztos urat átejtsék.

Az első felvonás végig ekörül zajlódik, amiből Lóbusz Frontálisz népe is kiveszi a részét, élén a Galla Miklós-emlékversenyen abszolút befutónak számító Narrátorral (Formán Bálint), de feltűnik Omlett, a lágy királyfi (Götz Attila), Fatima, szamoai fa'afafine (Bera Márk), és még sokan mások. Mindeközben azonban a külvilág is be-beszüremkedik - leginkább Parabaszisznak, a vak bölcsnek (Stenczer Béla brillírozik a szerepben) köszönhetően -, és nemcsak a darabbeli külvilág. Alig bújtatottan a jelenlegi kor is megkapja a magáét, röpködnek is az áthallásos és kikacsintós poénok, amik mellé felsorakoznak a különböző költői képek ("nedves szilvahús"), vaskos káromkodások és még vaskosabb vizuális ingerek.

Az első felvonás egy tehetségkutató castingjába torkollik, ehhez mérten kerülnek elő a karakterek - az előbb említett Fatima és Omlett mellett például az EPE, az Ellenzéki Pankrációs Egyesület is (ami már csak a rövidítés hasonlósága miatt is telitalálat itt Pécsen - az EPE két birkózója: Arató Ármin és Bergendi Barnabás).

De feltűnik még itt szerecsen Mikulás, rajzfilmfigura, pap - valamint Kiss Zoltánné pécsváradi lakos (Bach Zsófia), akinek fád hangon, manírok nélkül, finom rezdülésekkel előadott epizódja a középosztály középszerű könyvelőnőjéről az első felvonás egyik csúcsa. Szürkesége már szinte kivilágít a tarka társaságból, ezért is tetszik meg Biztos úrnak, és nyeri meg a castingot.

Vagy mégsem: Schwartz ugyanis kipörgeti a cselt a Schwartznak öltözött Miniszterelnökkel, így Kiss Zoltánné Kútfőn marad (illetve dohogva rendezői balra el), a két Múzsa és a Biztos úr alkotta triumvir döntnöki/cenzorális hatalma semmivé foszlik.

Míg az első felvonás a bővérű bolondozás terepe volt (ebben nagy segítség a Baksa Péter, Bánky Géza, Csajághy Szabolcs alkotta zenekar, mely az egész előadás alatt végig aláfesti, kiemeli, kíséri és ellenpontozza a történéseket), a második ezzel szöges ellentétben áll: az elszürkülés fenyegette Lóbuszban megszűnt a párbeszéd, mindenki csak monologizál, egyes karakterek pedig eltűnnek a homályban.

Így jár Omlett is, aki előtte még előadja a Lenni vagy nem lenni kezdetű monológ Enni, vagy nem enni-re áthangszerelt változatát. És ha tán a néző az elején még kuncog az étkezési hasonlatok miatt, akkor az olyan sorok hatása - melyek mélységét Götz Attila értőn tolmácsolja -, mint az "ételosztás oszlatása", hamar visszarántják a jelen rögvalóságába.

A második felvonás egyértelműen statikusabb (az első rész politikai revüszínházából itt már az epikus színházhoz jutunk) nehezebb hangvételű, Lóbusz népe lincselésre készülget, ebben egyértelműen az ekkor ügyészként(!) fellépő Miniszterelnök bujtogatja őket (Horváth Szabolcs itt bontja ki teljesen a szerepet, az első felvonás bolondozgató Miniszterelnöke itt válik gátlástalan és önjelölt néptribunussá).

A főellenségnek kikiáltott Biztos úrból pedig eddigre az első felvonásban látott cenzorból egy először bizonytalan, ám egyre erősebbé váló, a dolgokat a józan ész talajáról vizsgáló lázadó válik, Piti Emőke szép ívet rajzol a karakternek. Urbán Tibor játékával Schwartzból az egyéni boldogulást minden más elé helyező szatüroszból a második felvonásban válik a közösségért tenni akaró, hibáit belátó és abból építkezni tudó tényleges karakter.

A második felvonás egyértelműen a protagonisták terepe, itt a kar csak szekundál (a Narrátor pedig nemcsak a cselekedeteket, de még saját magát is narrálja), és itt hangzanak el a fontos gondolatok is az ön- és másfajta cenzúráról: meddig lehet ezt csinálni, mikortól válik megalkuvóvá, mi lehet erre a megoldás. Piti Emőke és Horváth Szabolcs párosa ezen vitatkozik, és a Biztos úr önmagát felmentő monológja szépen bemutatja ismét a hazai viszonyokat:

Korunk oly ingoványos: túl kemény / Direkt kiszóláshoz, viszont sorok közé / Hintett kacsintáshoz – megértem én – talán / (Még) túl puhány, (s avítt dolog – mióta már! – / Utalni erre-arra, izzadván ki így / Pasztell, kehes tréfát magunkból – ez se jó!) / De hát hogyan gúnyoljon így a gúnyoló?

Fábián Péter szövege három lehetséges végkifejletet villant föl az öncenzúra elől való menekülésre a darab folyamán: az első az első rész végén a Miniszterelnök által előadott Gerinctelenek indulója (amit Boros Lajos énekelt az 1972-es Ki mit tud-on - kösz a dallamtapadást!), amely a megalkuvást jelképezi. A második lehetséges út a darab kissé leegyszerűsítő megoldása (el kell menni külföldre, ahol nem korlátoznak), ami egész szép körítéssel kerül elő (de hogy miképp, az legyen Überraschung, nem lőném le a poént). A harmadik viszont a darab végkifejlete utáni monológ (mely a villon-i balladák versvégi ajánlását idézi), amiben Biztos úr kifejti, hogy tán leginkább azon kellene elgondolkodni, mihez is kezd az ember a fejében ülő cenzorral.

A Szakács Ferenc alkotta limlomos, lépcsőkkel és karzattal, meg lejáróval, villanykörtére hajazó szobrokkal, görög hangulatú ornamentikával meghintett díszletben jól mutat a csapat (Horváth Jenny jelmezei széles palettát ölelnek fel, Fatima ruhája a legtechnikásabb), főleg, mikor a Vass Oszkár koreografálta táncbetéteket adják elő, mivel nemcsak a színpadot, de a két oldalsó nézőtéri járást is bejátsszák néha.

És bár akadnak kisebb hibák (némi sűrítés nem ártana a második felvonásnak; néhol a zene elnyomja a szereplők hangját), a Benkó Bence rendezésében összekovácsolódott csapat frenetikusan együtt van, miközben abszolút kortárs és teljesen mai problémát feszegetnek.

Reméljük, még sok előadáson keresztül lehet gondolkodni ezeken.