A harmincöt évvel ezelőtti határnyitás ma már nem segít a kétoldalú kapcsolatoknak

A határnyitásról szóló bejelentést Horn Gyula tette meg a Magyar Televízió A Hét című műsorában. A másik oldalon is a külügyminiszternek kellett volna megszólalnia, de az akkor politikai bukás előtt álló Kohl kancellár megelőzte. Ezzel Kohl elkerülte a politikai süllyesztőt, és ők ketten vonultak be a történelembe a német egység „atyjaként”. Ilyen a személyek szerepe a történelemben? 

Sokan úgy látják, hogy 35 éve azért fordulhatott ilyen irányba a történelem, mert a tárgyalóasztal mindkét oldalán olyan politikusok ültek, akik személyiségükben is alkalmasak voltak az együttműködésre. Nem tagadom, hogy a történelem alakításában szerepük van az egyes embereknek is, de ez ebben az esetben csak részben igaz. Ismerve a folyamat előzményeit, nem túloznám el ezt a szerepet, még azt sem mondanám, hogy azon múlt volna a határnyitás, hogy kik ülnek a felelős pozíciókban. 

Akkoriban elindult Kelet és Nyugat között egy történelmi közeledés, aminek összetettebb mozgatórugói voltak.

Arra ma már kevesen emlékeznek, hogy Helmut Schmidt kancellár 1979-ben eljött Budapestre, és külön találkozót kért Fekete Jánostól, az MNB akkori alelnökétől, mert a magyar bankárnak olyan híre, olyan beépítettsége, beépülése volt a nyugati pénzvilágban, amihez foghatóval egyetlen kelet-európai pénzember sem rendelkezett. Fekete kapcsolatai persze nem hasonlíthatók össze egyetlen mai vezető bankáréval sem, de akkor az mégis különleges dolog volt. Tehát onnan elindult valami változás. 

A folytatás már egyenes út volt a határnyitáshoz? 

Attól még messze voltunk! 1982-ben beléptünk a Világbankba, ami meglepett sok mindenkit a politikai paletta mindkét oldalán, ráadásul kiderült, hogy a német szociáldemokrata párt és az akkori Magyar Szocialista Munkáspárt létrehozott egy gazdaságpolitikai vegyesbizottságot is, ami korábban elképzelhetetlen lett volna egy keleti és egy nyugati ország között. Mindez úgy történt, hogy a Szovjetunióban Brezsnyev még éppen haldoklott, már nem volt elég tekintélye közbelépni. Ez egy sokkal mélyebbre ható közeledés volt, mint akkoriban feltételezte a világ. 

Nyilván ebben voltak kényszerek is.

Persze. A magyar külső államadósságot kezelni kellett, nyilvánvaló volt egy ilyen kényszer is a háttérben. A másik oldalon már jeleztek egy közeledési szándékot Nyugat-Németország részéről is. Ezt egyrészt az akkori német keleti politika alapozta meg, amit Willy Brandt kormánya indított el még 1969-ben. Eközben pedig a nyugatnémet politika alapvetően megváltoztatta a kelettel, elsősorban az NDK-val kapcsolatos filozófiáját. Ennek az volt a lényege, hogy a kereskedelmen keresztül kell elérni bizonyos politikai változásokat. Egyik eleme volt a magyar szál is, mert Magyarország ebben a tekintetben biztos szövetségesük volt. Ahogy közelítünk 1989-hez, ez egyre inkább felerősödött, és gyakorlatilag ez a nyugatnémet politika vezetett el a későbbi egyesüléshez.

Abban az időben mindketten Berlinben dolgoztunk. Érezhettük, hogy megromlottak a magyar-NDK kapcsolatok. 

Igen, látványosan jelentkeztek bizonyos problémáink. 1989-ben Berlinben azt tapasztaltuk, hogy a politika bizonyos kérdésekben mindkét oldalon bekeményített, már nem volt olyan felhőtlen a viszony, mint amilyent korábban a szocialista országok közötti együttműködés megkövetelt. Már hullámzó lett a két ország viszonya, főleg politikai szinten voltak súrlódások.  

A másik Németországgal kapcsolatos magyar közeledésnek is szerepe volt ebben… 

Ez vitathatatlan. 

…és azoknak a politikusoknak is, akik a két oldalon álltak: Honecker és Kádár más úton járt.

Már említtetem, a nagy politikai döntésekben a személyeknek is lehet szerepük, csak azért objektívan azt is látni kell, hogy a világpolitika determinálja az ő döntéseiket is. Mindkét oldalon állt egy nagyon erős szövetségesi rendszer, mind a NATO-ban, mind a Varsói Szerződés oldalán megkövetelték a lojalitást. Ezen belül persze mindkét oldalon voltak „kilengések”, például a románok bizonyos ügyekben külön úton jártak, de ettől függetlenül, azért szövetségesnek lenni kemény beágyazottság volt, ami együtt járt gazdaságpolitikai elköteleződésekkel is. Az energiahordozók szállítása akkor is meghatározó volt Magyarország számára, ezért egy határon túl nem is kerestük a konfliktust a Szovjetunióval. 

Ettől függetlenül, a szovjetekkel is voltak súrlódások.

Nyilvánvaló, az akkori magyar politikai, belpolitikai, külpolitikai felfogás sokkal inkább a keleti-nyugati együttműködésre épített, amiben benne voltak Kádár személyes életútjának tapasztalatai, mind negatív, mind pozitív értelemben. Benne volt az is, hogy a magyar külpolitikában akkor olyan személyek dolgoztak, akiknek voltak elképzelései a kelet-nyugati kapcsolatok alakításáról. Voltak, akik szerint a Nyugattal fokozni kell az együttműködést, mások ezt élesen ellenezték. Nem lehetett egy politikai platformon említeni Horn Gyulát Szűrös Mátyással, vagy Várkonyi Péter külpolitikai felfogását mondjuk Tabajdi Csabáéval vagy Szokai Imréével. Azokban az években sokkal színesebb volt a paletta a személyiségeket illetően is, de a '80-as évek második felére már domináltak a reformerek és a nyugatra nyitás erői.

A nyugati határ megnyitása, 60 ezer korábban NDK-beli állampolgár kiengedése, óriási tiszteletet ébresztett a magyarok iránt. Meddig tartott ez? 

A határnyitás kedvező politikai hatása talán a 1990-es évek közepéig tartott, utána már csak mindig megemlékeztek arról, hogy persze a magyarok voltak azok, akik az első téglát kiütötték a Berlini Falból, de igazából a 90-es évek közepére valahogyan már elült ez az eufória. Egyrészt azért, mert normalizálódtak az államközi viszonyok, meg mi is elkezdtünk irányt venni az Európai Gazdasági Közösségi felé a '90-es évek második felében. Valójában azokat a potenciális lehetőségeket, amelyeket a „német hálára” alapozva el lehetett volna érni, rendre kihagytuk, vagy inkább úgy mondanám, teljes mértékig nem használtuk ki. A német újraegyesítés után volt egy hatalmas bónuszunk, amit nem hívtunk le: például a magyar külföldi adósságot sokkal kedvezőbben át lehetett volna strukturálni a németek segítségével. Végül az történt, hogy amikor 1994-'95-ben eléggé nehéz pénzügyi helyzetbe került a magyar gazdaság, akkor nem kértünk átütemezést, gyakorlatilag az energetikai privatizációval egyenlítettük ki a számlákat. Az akkori gazdaságpolitika irányítói valamiért nem akartak a „német hála” irányába lépni. 

A magyar-német politikai kapcsolatok a mélyponton vannak. 35 évvel később a határnyitásra hivatkozva lehetne még ezen javítani?

Már beszéltünk a nemzetközi politikában az egyes személyiségek szerepéről. Ez a mai helyzetre is igaz. Kellenek bizonyos személyi adottságok mind a konfliktusok elsimításhoz, mind azok elmélyítéséhez is. Az a fajta konfliktuskeresés, ami ma a magyar politikai vezetést jellemzi, nem kedvez a közeledésnek, sőt, éppen ellenkezőleg. Ha majd a közeljövőben valamennyire normalizálódik a magyar külpolitika, azaz visszatér a szövetségesi lojalitáshoz, akkor lehet egyfajta olyan horgony az a bizonyos 35 évvel korábbi döntés, ami segíthet visszahúzni a két országot egymás közelébe, és felgyorsíthatja a német-magyar kapcsolatok helyreállítását.