Fidesz, a futball, és a nemzeti identitás
„Egy bukovinai székely gyerek gólja juttathatja tovább a magyar nemzeti válogatottat. Köszönjük Csoboth Kevin”. Így örvendezett Potápi Árpád, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Facebookon. Egy hozzászóló, aki amúgy büszke magyarságára, lelohasztotta az államtitkár lelkesedését: mint írta, Csoboth Kevin, aki a mérkőzés 100. percében lőtt góljával életben tartotta a magyar továbbjutási reményeket, ugyanis nem bukovinai székely. Pécsen született, édesapja pedig Mohácson látta meg a napvilágot – igaz, bukovinai székely felmenői valóban vannak a családnak.
Potápi államtitkár szemmel láthatóan túltolta a biciklit, amin persze nincs mit csodálkozni: főnökéről, Orbán Viktorról mindenki tudja, hogy él-hal a futballért. Tőle tudjuk, hogy minden mérkőzés addig tart, ameddig meg nem nyerjük, és ezt az igazságát nemcsak a futballra, hanem az élet más területeire, így a politikára is érvényesnek gondolja.
Nemcsak politikai, hanem érzelmi kérdésként is tekint a miniszterelnök erre a szép és szórakoztató játékra. „A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára” – mondta Orbán 2020 májusában Felcsúton, a Labdarúgás és tudomány című tanulmánykötet bemutatóján. Szerinte nem véletlen, hogy Trianon után volt a magyar futball első aranykora, majd a második világháborút követően, az ötvenes években az Aranycsapat időszaka. „Akkoriban a zöld gyepen a megszálló ország csapatát is le lehetett győzni, tehát a futballt a kultúra és a történelem részeként kell kezelni”. Mindez azért is lehetséges, mert – így Orbán - „a futball maga az élet, igazságos, nyílt sisakos játék, amelyet szabályok mentén vívnak a felek és mindig a pályán dőlnek el a dolgok.”
A magyar focitól soha nem állt távol a politika, Rákosi Mátyás országlása idején pedig - az Aranycsapat valóban világra szóló győzelmeinek köszönhetően - nemzeti ügy lett a futball. A Hírklikk nemrégiben már írt arról, hogy amióta Orbán másodszor – majd még három további alkalommal – miniszterelnök lett, állítása szerint szerethető csapatunk van. (Kérdés, ha a Fidesz és vele Orbán egyszer megbukik, akkor is szerethető marad-e a csapatunk?)
„A magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball komolyabb dolog ennél” - közölte Orbán Viktor tavaly júliusban a Facebook oldalára feltöltött videóban. „A futball az életünk, a magyar ember életének a része, a nemzeti identitás része. Tehát mi nem szórakozni akarunk, és tapsikolni a lelátón mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni. A magyar gyerekeket, a magyar válogatottat, a magyar klubcsapatokat.”
Ám hiába öltek milliárdokat a futball akadémiákba, e pénzköltés hatásfoka elmaradt a várttól. A klubokban még mindig kevés a saját nevelésű fiatal, a legutóbbi néhány bajnokság első helyezettje, a Ferencváros jobbára külföldi játékosokkal és edzőkkel érte el a magyar viszonylatban kimagasló, ám nemzetközi szinten inkább közepesnek mondható eredményeit. A magyar válogatott sincs sokkal jobb helyzetben: játékosainak egy része – Nego, Styles, Orbán, Kerkez, - nem Magyarországon, hanem külföldön született, a legtöbben még magyarul sem beszélnek, míg mások szintén nem a magyarországi futball akadémiákon nevelkedtek, és sikereiket, valamint jó teljesítményüket annak köszönhetik, hogy szüleik jóvoltából, már egészen fiatalon, 15-16 éves korukban kikerültek a magyar futball közegéből.
S bár sokakat hidegen hagy a magyar futball, s inkább a megélhetésre koncentrálnak, szép számmal vannak, akiknek nemzeti üggyé vált a válogatott szereplése. Ők azok, akik, akár győz a csapat, akár veszít, a mérkőzés után együtt éneklik a Nélküled című dalt, melyből az is megtudható, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”. Érthető, ha a skótok elleni mérkőzés 99. percében a „bukovinai székely gyerek” gólja valósággá változtatta a Nagy Nemzeti Reményt, miszerint „az éjszaka soha nem ér véget.”
