Menni vagy meghalni

„Megerősítem, hogy ha szükség lesz rá, én ott leszek fegyverrel a kezemben a Corvin köznél” – fogalmazott később O.B., utalva arra, hogy a miniszterelnök is azt mondta, biztos benne, hogy „Orbán Balázs is ott lesz velünk a Corvin közben, ha úgy alakul a helyzet, és harcolni kell a hazáért”.

Voltam katona, több mint másfél évet. Négy alkalommal: 11 hónap egyetem előtt, 7 hónap egyetem után, majd kétszer két hét gyakorlaton. Utoljára 1988-ban – 33 évesen – bújtam katonai egyenruhába, akkor már két kisgyerek mellől vittek el. Menni kellett, nem volt kecmec. Lőttem pisztollyal, gépkarabéllyal, golyószóróval, páncélököllel. Céltáblára, makettre – több-kevesebb sikerrel. Ástam álló és fekvő lövészgödröt, de társaimmal elhantoltuk a PSZH-t (páncélozott szállító harcjármű) is. Nem élveztem a benn töltött időt, volt olyan társam, aki 19 évesen főbe lőtte magát, mert elhagyta a barátnője. Az enyém becsülettel megvárt, majd a leszerelést követően lépett le. 1990-ben berendeltek a Honvédelmi Minisztériumba és egy pohár bor mellett elköszöntek tőlünk, mivel először honvéd, majd később tiszti esküt tettünk a Varsói Szerződés és a Magyar Néphadsereg katonájaként. Ez elég volt ahhoz, hogy végleg leszereljenek: elvették az állandó behívónkat, a mindenféle ruhaneművel és „rohambilivel” megpakolt málhazsákunkat, ami mindig útban volt az akkori kicsi lakásunkban.

O.B. 38 éves, harmincegy évvel fiatalabb nálam, két kisgyermek apukája. Kora miatt (és szerencséjére) nem volt kényszersorozott kiskatona, de nem zárom ki annak lehetőségét, hogy önkéntes tartalékosként vett részt kiképzésben. Hivatalos önéletrajzában (kormany.hu) erről nem tesz említést, holott ez egyáltalán nem szégyellnivaló dolog. Én ugyan nem önszántamból bújtam angyalbőrbe, de mégis fontosnak tartottam valamennyi autóbiográfiámban feltüntetni ezt a „nagy kalandot”. Része volt az életemnek.

Az '56-os hősök közül sokan a II. világháborúban szereztek fegyverforgatási tapasztalatot, voltak, akik 1945-1955 között voltak sorozott kiskatonák, de ott álltak velük egy sorban a seregből kiebrudalt tisztek is. Ezek az emberek kiképzettek voltak, egy gépkarabély kezelése és a Csepel teherautó vezetése nem jelentett gondot számukra. A tizenéves fiúk – a pesti srácok – mentek a katonaviselt apjukkal, bátyjukkal, idősebb barátaikkal és szinte „futtában” megtanulták a lőfegyver használatát. Bátrak voltak, elszántak voltak, hősök voltak. Nem tudom, hogy a fiatal és tanult O.B. önként otthon hagyná-e két gyermekét és asszonyát, és vállalná-e az életveszélyt. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A pillanatnyi helyzet dönti el, hogy ilyenkor mit lép az ember, a többi süket szöveg, üres vagánykodás. A fegyver a halál hordozója. Mielőtt kézbe veszi (és használja) valaki, jó, ha erre mindig gondol! 

Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy ki ellen akar „kardot rántani” O.B.? Látjuk, hogy harcias a miniszterelnök (O.V.) és tettre kész a politikai igazgatója (O. B.), de azt nem tudjuk, hogy kikkel szemben akarják használni a fegyvert.

• Az oroszokkal nem harcolunk, ők a jelenlegi kormány újsütetű barátai.
• Az ukránok „nem érnek rá”, éppen a „szibériai medvével” küzdenek.
• Aleksander Vučić (szerb elnök) és Orbán Viktor egy tálból cseresznyézik, dúl a politikai szerelem.
• Ausztria katonai értelemben semleges.
• A többi szomszéd (Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Románia) NATO-tag, velük egy szövetségi rendszerben vagyunk. 

Lehet olyan helyzet, olyan háborús helyzet, amikor minden épkézláb embernek menni kell, de nem „szabadon választott” programként, hanem szigorú parancsra. Izraelben még a lányok-asszonyok is beöltöznek. Az állam – az erőszakszervezete erősítése érdekében – szinte korlátlan mértékben mozgósíthat, és akkor Orbán Balázs számára egyáltalán nem garantált, hogy a Corvin-közben lesz a szolgálati helye. Jó, ha tudja, hogy neki is csak egy választása lesz: „menni vagy meghalni”.