Ólommérgezés végezhetett az 53 éves Beethovennel

Ezek között volt a jelenet, amikor – a szimfónia 2. tételének kezdetekor – a mintegy 1800 fős hallgatóságnak rá kellett ébrednie, mennyire süket az imádott komponista. A tétel hangos dobszóval kezdődik, hallatára a tömeg hangosan ünnepelte a szerzőt. Ő azonban mit sem hallott a zenéből és az óriási tapsból. A közönségnek háttal állt a színpadon, mindaddig, amikor a zenekar egyik muzsikusa megfogta kabátja sarkát és megfordította a dirigenst, hogy lássa azt az óriási lelkesedést – amit nem hallott. Újabb súlyos megaláztatás a zeneszerző számára, akit megbénított hallásának elvesztése, ami már húszas éveiben megkezdődött.

De máig nem tudtuk, mitől süketült meg és azt sem, miért kínozták egész életében csillapíthatatlan hasi fájdalmak. A zeneszerző az évek alatt sok orvos tanácsát kérte, a legkülönbözőbb kezeléseknek vetette alá magát, de nem talált segítséget. Elért egy időpontot, amikor a kenőcsök mellett 75 fajta gyógyszert szedett, amelyek közül sok valószínűleg ólmot tartalmazott. Rengeteg amatőr és sok szakember állt elő különböző elméletekkel. Lehetett az ok a Paget-kór nevű csontbetegség, amely érintheti a hallást? Szifilisze, cukorbetegsége vagy vesebaja volt? Most, 200 évvel később, úgy tűnik, megvan az ok: ólom vette el a mester hallását és bénította meg szervezetét

A sajátos történet néhány éve kezdődött, amikor a kutatók ráébredtek: a DNS-elemzés eléggé előrehaladott már ahhoz, hogy megvizsgálják azokat a hajcsomókat, amelyeket a mester hívei levágtak fejéről, amikor a zeneszerző halottas ágyán feküdt, írta a New York Times. William Meredith, a San Jose állami egyetem Beethoven Intézetének vezetője megkezdte aukciókon és múzeumokban Beethoven hajmaradványainak felkutatását. Öt olyan hajmintát találtak, amelyeknél a DNS-elemzés bizonyította, hogy a zeneszerző fejéről valók. Három közülük egy Beethoven-rajongó ausztrál üzletember tulajdonában volt, aki hajlandó volt két fürtöt elküldeni a világhírű amerikai Mayo klinikára, amely rendelkezik megfelelő felszereléssel nehézfém-maradványok elemzésére. A vizsgálatok megdöbbentő eredményt hoztak: az egyik fürtnél 258 mikrogramm ólmot találtak a haj minden grammjában, a másikban 380 mikrogrammot. A haj ólomtartalma normális esetben kevesebb mint 4 mikrogramm, ilyen ólomértéket hajban még soha nem találtak. Az orvosok megállapították, hogy Beethoven minden bizonnyal magas ólomkoncentrációnak volt kitéve, és hajában emellett a normális 13-szorosát kitevő arzén, és a normálisnak négyszeresét jelentő réz volt. 

A kutatók szerint mindenképpen az ólom állhatott legtöbb betegsége mögött. A három, a vizsgálatban érdekelt tudós a napokban tette közzé munkája eredményét egy szaklapban, megállapítva: „elég ólom volt a szervezetében ahhoz, hogy elveszítse hallását”.  

A kérdést, hogy esetleg szándékosan mérgezték-e meg ólommal, senki nem tette föl. Egy szakértő arra emlékeztetett, hogy a 19. századi Európában a borkészítésnél és élelmiszereknél ugyanúgy használtak ólmot, mint gyógyszereknél és kenőcsökben. Így valószínű, hogy a Beethoven által fogyasztott sok olcsó bor állhatott a magas ólomszint mögött. Az édes ízű ólom acetátot, az „ólomcukrot” a zeneszerző korában gyakran adták hozzá gyenge minőségű borokhoz, hogy jobb ízük legyen. Emellett a boros hordókat ólommal forrasztották és ez az anyag, amint a bor érett, beszivárgott az italba – ráadásul a palackok dugóit ólmot tartalmazó sóba áztatták, hogy azok jobban zárjanak. A feljegyzések szerint Beethoven naponta megivott átlag egy üveg bort, idősebb korában még többet is, abban a hiszemben, hogy ez egészségét szolgálja – és nyilván azért is, mert alkoholfüggő lett. Már halálos ágyán feküdt, amikor kiadója 12 üveg borral ajándékozta meg, de a mester már tudatában volt, hogy azokat soha nem fogja meginni. Utolsó feljegyzett szavai úgy szóltak: “Kár – túl későn...” 

Még 30 éves korában, 23 évvel halála előtt írta: „Én már két éve feladtam, hogy részt vegyek bármilyen társasági összejövetelen, mivel képtelen vagyok azt mondani az embereknek: süket vagyok”. Ha lenne bármilyen más foglalkozásom, meg tudnék birkózni ezzel a betegségemmel, de az én hivatásomnál ez rettenetes akadály. És ellenségeim, akik számosan vannak, mit mondanának, ha hallanának erről? 

Harminckét éves volt, amikor panaszkodott, hogy képtelen hallani a fuvolaszót, vagy egy pásztor énekét, és így írt: „Ez csaknem a kétségbeesésbe kergetett, valamivel több még és öngyilkos lettem volna – csak a Művészet tartott vissza. Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam a világot addig, amíg nem alkottam meg mindent, amiről úgy éreztem, bennem van...”