Az ünneplő Magyarország beleragadt a hétköznapokba

Orbán Viktor, akárcsak tavaly október 23-án, most sem vállalta, hogy Budapesten ünnepeljen. 2022-ben Zalaegerszegen szónokolt, most a nemzet fővárosához valamivel közelebb, Kiskőrösön, Petőfi Sándor szülőházánál talált menedéket az egyébként Pestről indult forradalom emléke elől. A miniszterelnök az idén visszafogottabb volt a szokásosnál, nem rázta az öklét és nem kiabált. Épp, hogy hozta a kötelezőt, amikor – név nélkül – de azért valamennyire mégiscsak belerúgott Brüsszelbe. Nem vesztegetett sok szót a belga fővárosra, inkább – amint arról a Hírklikk is beszámolt – rendhagyó irodalomórát tartott. Sok hibával, tegyük hozzá, de ne rójuk ezt fel Orbánnak, nem magyar tanár ő, hanem miniszterelnök. A pedagógusokat különben sem illő említeni előtte, herótja van tőlük, a velük való törődést kiszignálta alsóbb szintekre. Hadd tomboljanak immár több mint egy éve, ha úgy tartja kedvük, tüntethetnek és sztrájkolhatnak. Utóbbit persze csak törvényesen, a jogszabályok betartásával, vagyis úgy, hogy ne zavarja az oktatás amúgy olajozottan zajló mindennapjait. 

Az ellenzéki pártok az idén nemcsak a kormánytól, de egymástól is külön ünnepeltek. Már amennyiben ünnepnek lehet nevezni a nem igazán lelkesítő – persze, mire lelkesítettek volna – beszédeket, rendezvényeket. Nincs ezzel gond, amikor nincs választási év, akkor mindenki megy a maga útján. Ami talán különbözött a korábbi évektől, hogy az idén sem a Fidesz, sem az ellenzék pártjai nem hoztak a régiektől üzeneteket. Pedig a korábbi években az volt a gyakorlat, hogy március 15-én a márciusi ifjak üzentek nekünk, október 23-án az '56-os pesti srácok, augusztus 20-án pedig Szent István. (Korábban az alkotmány, vagy az új kenyér üzent).

Szegény Petőfi, ha tudná, hányan és hányszor hivatkoztak rá, vélt, vagy valós tetteire! „Lopnak a bőség kosarából, /kelj fel és járj Petőfi Sándor.” Utassy József költő verséből való az idézet. Ennyi Petőfi és a márciusi forradalom üzenete, ha ezt olvasnák fel a kokárdás ünnepen, több is lenne, mint elég.

Nehéz lehet minden évben üzenetet hozni a népnek a régiektől. Letudni az ünnepet, kipipálni, mint egy feladatot. Utoljára Kossuth Lajos üzent, de ő sem az utókornak, hanem tehetős honfitársainak. Azt üzente nekik, hogy elfogyott a regimentje. Konkrét kérés volt ebben a mondatban: adjatok pénzt, különben bukjuk a csatát, és mindnyájan megyünk a levesbe.

Most is pénzt kér a kormány, de nem a vagyonossá lett magyaroktól, hanem a jó ideje ócsárolt és lesajnált Brüsszeltől. Ha nem lesz pénz, akkor még a mostaninál is lehangolóbbak lesznek a viszonyok a magyar ugaron. Pedig a helyzet már most sem jó, fásultság van, amerre a szem ellát, reménytelenség és kilátástalanság. Akár szimbólumként is értelmezhető, hogy egy jó nevű budai iskolában politikai áthallásoktól tartva, betiltották a diákok március 15-i műsorát. Mintha Petőfiék forradalma nem a politikáról szólt volna! Nem véletlen, hogy a márciusi ifjak 12 pontos kiáltványa a cenzúra eltörlésének követelésével kezdődött.

Rossz állapotban van az ország és nemcsak a gazdasági mutatók miatt. Ami még ennél is kilátástalanabbá teszi a jövőt: csak kevesen gondolják, hogy még az ő életükben jobbra fordul a világ. A pártokban csalódtak, a civilekkel pedig – igaz, a kormányhoz közeli média is sokat tett ezért – máig nem tudtak megbarátkozni. A civilség sokak szemében ma még valami gyanús, külföldről pénzelt izé, idegen érdekek képviseletét szolgáló valami. 

Azt pedig már csak nagyon zárójelben jegyezzük meg, hogy idehaza szinte mindenki természetesnek veszi, hogy kormány és ellenzéke külön ünnepel. Miközben a szónokok arról beszélnek, hogy március 15 (vagy adott esetben október 23) egységbe forrasztotta a magyarokat. Ami persze csak részben igaz, viszont szép és felemelő gondolat, hatásos beszédeket lehet kerekíteni belőle.