Ismétlés a tudás anyja
Kell ahhoz némi balgaság, hogy az ember kétszer belelépjen ugyanabba a folyóba. Pláne, hogy a kettő közt egyszer már sikerült átmennie a hídon.
Egy nap alatt kinőtt a földből egy színes bódé az Ágoston téri buszmegállóban. Van már története ennek a tákolt várónak, hiszen pár éve egyszer már ugyanígy felépült, de akkor pár napon belül elbontották – erre kicsit később még visszatérünk.
Előtte inkább nézzük meg, milyen lépések kellenek ahhoz, hogy egy ilyen, mégoly egyszerűnek is tűnő kalyiba felépülhessen. Mindenekelőtt kell hozzá egy ötlet. Utána sok beszélgetés, amivel az ötlethez kivitelező társakat tudsz szerezni. Ezután pénzt kell kalapolnod, hiszen sem a beton alaphoz a cementet, sem a fa-, vagy tetőfedőanyagot nem adják oda ingyen. Ezután egy nap ki kell ásnod az alap lyukait, odavinni és beönteni a betont, majd várni két-három hetet. Közben méretre vágod, lecsiszolod, és – ha mindenképpen ragaszkodsz a szivárvány színeihez – lefested a faanyagot, elmész a csavarboltba, előkészíted a tetőfedést. Majd, egy korántsem napos délelőtt nekilátsz az építésnek, és estére már készen is van a Naaaagy Mű.
Állni fog. Hogy szép is lesz, az ízlés kérdése. Funkcióját mindenesetre be fogja tölteni. Elégedetten fotózkodsz vele, majd hazamész. Az elmúlt, közel egy hónapos munkád gyümölcse kézzel fogható.
Kár, hogy fanyar az íze, mert ebben az egy hónapban egyszer sem volt fél órád arra, hogy bebattyogj az önkormányzathoz, és jelezd, ha törik, ha szakad, Te megépíted a bódédat. Mert neked ezt az utat jelölte ki a sors, életed nem lehet teljes egy fedett buszváró felhúzása nélkül.
Kár, hogy ezt kihagytad, mert a Naaaagy Mű így mégsem lehet teljes. Nem oda került ugyanis, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Mert nem hozzád futnak be a buszvárók építésére vonatkozó kérések a városból, hanem az önkormányzathoz. Ők tudják, hol van ezekre a legnagyobb szükség, a színes kis faváradnak hol tudnának a legjobban örülni az emberek.
Kár, hogy erre az apróságra, amit egyeztetésnek neveznek, nincs igényed, pedig nem először futsz neki a dolognak. Pár éve már ütköztél a falnak, nem is lett szép vége. Amin dolgoztál hetekig, egy nap alatt elbontották.
Akkor legalább tanultál belőle, hiszen amikor pár héten belül másodszorra is felépítetted a Naaaagy Művet Orfűn, akkor már sikerült megugranod ezt a kis lépést, ezt az aprócska kis gesztust. Ott, és akkor szóba tudtál elegyedni a helyi önkormányzattal, hogy hová is kerüljön a bódéd. Áll is azóta, büszkén.
Most, pár év után újra elfelejtetted a leckét. Felépítetted a bódédat, de lehet, újra hiába. Lehet, újra el kell bontani. És akkor lehet belőle újra tanulni: újra egyeztetni majd, hogy hová is kerüljön.
Két közmondás jut erről eszembe. Az egyik a pokolba vezető útról, a másik pedig a folyamatosan ismétlő tanulásról szól. Úgy tűnik, egyik sem alaptalan.
